Nincs éppen könnyű dolgunk, ha tudományos megalapozottsággal akarunk szólni a mesterséges édesítőszerekről. Csak arra vállalkozhat az orvos, hogy górcső alá véve az utóbbi évtizedek vizsgálatait, a leghitelesebben tájékoztassa olvasóit a nemzetközileg elfogadott tényekről. Némelyiket, mint például az ódon hangzású, 130 éve ismert szacharint vagy akár az újabb keletű aszpartámot, kikezdte a több évtizedes gyanakvás, ami kíséri mindazokat az élelmiszereket, gyógyszereket, amelyek nem természetes anyagként kerülnek a piacra. Ha azonban ilyen kizárólagos, fekete-fehér lenne az igazság, a modern orvoslás több ezer hatóanyagát kizárhatnánk, csupán a természetgyógyászatra hagyatkozva betegségeink esetén, ami eleve abszurditás.
A sztrichnin, a gombamérgek, a cián természetes eredetű, ám kevés hasonlóan erős mérgező anyagot tudunk mesterségesen előállítani. Más a helyzet a legújabban felfedezett édesítőszerekkel. Náluk fennforog az a veszély, hogy nem látjuk a fától az erdőt, azaz túl közelről kell ítélkezni hatásukról az egészségünkre nézve, amikor még a kutatások javában folynak. Emiatt mindössze négy mesterséges édesítőszerről alkothatunk tudományos bizonyossággal véleményt: a szacharin mellett az aszpartámról, a ciklamátról és az aceszulfám-K-ról és néhány természetes édesítőről, egyebek mellett a ma még igen kevéssé ismert, de nagy jövő előtt álló „bioüdvöskéről”, a sztíviáról. A piacon jelenleg ezek az édesítőszerek dominálnak, egymagukban vagy kettős-hármas kombinációban.
Szacharin
A szacharin a népszerűségét az I. világháború okozta cukorhiánynak köszönheti. Manapság, akár a többi kalóriamentes édesítőszert, a súlytöbblet elleni ádáz küzdelem terén próbáljuk kiaknázni. Édesítőereje kb. 350-szerese a cukorénak, főzésre azonban nem alkalmas. Kellemetlen fémes mellékízét ciklamát keverésével mérséklik, egyúttal felerősítve a két vegyület édesítő hatását. A szacharin mellett kevés olyan mesterséges szert ismerünk, amelyik a kutatólaboratóriumok minden poklát-bugyrát megjárva tisztázta magát. A vita már az 1900-as évek elején megindult. Theodor Roosevelt, aki maga is cukorbeteg volt, teljes tekintélyével kiállt mellette: „Aki azt mondja, hogy a szacharin ártalmas az egészségre, az hülye. Dr. Rixeytől mindennap kapok” – jelentette ki. Ezzel a vita elcsitult jó 50–60 évre. Az 1970-es években patkányokon végzett kísérlet során felmerült a gyanú, hogy hólyagrákot okoz. Mintegy 40 évig tartó folyamatos kivizsgálás és a 130–140 éves tapasztalatgyűjtés azonban teljesen tisztázta a szacharint és az emberre nézve 2001-ben végérvényesen biztonságosnak ítélte. A modern képalkotó és elemző kivizsgálási eszközök kiderítették ugyanis, hogy a patkányok vízhólyagja lényeges különbségként olyan fehérjét tartalmaz, amely a szacharinra képes túlfokozott sejtosztódással reagálni. Ez a fehérje szerencsénkre az embernél nem található meg. Mindezek ellenére az EU-ban csecsemőknek és terhes anyáknak nem ajánlják. Az ajánlott legnagyobb napi mennyiség 5 mg/testsúly-kg.
Aszpartám
Ha netán a Google-val megcélozzuk az aszpartám édesítőt, ezernyi rémtörténetre bukkanunk, amelyek közül legártatlanabb a súlygyarapodás, a csúcsot pedig a rákkeltő hatás és az agydaganat jelenti. Miután 1965-ben megjelent, folyamatosan a viták kereszttüzében áll. A cukorhoz hasonlítva 150-szeres az édesítőereje, főzésre azonban alkalmatlan. Többször is visszavonták használati engedélyét, majd újra engedélyezték. Ez a huzavona gyanút keltett az emberekben, s azóta laikus körökben teljes a bizalmatlanság az aszpartámmal szemben. A máig érzékelhető gyanakvást három súlyos vád élteti még ma is. Megnőtt az agydaganatok száma az USA-ban az aszpartám használata óta – így szól az egyik. A tüzetes vizsgálatok azonban kimutatták: az agydaganatok száma már jóval az aszpartám megjelenése előtt emelkedett, s ezért a kivizsgálások korszerűsítése, elsősorban a CT, az MR megjelenése a felelős. A fenilalanin, a metanol és az aszparaginsav mint az aszpartám összetevője, illetve bomlási terméke is a vádpontok között szerepel a betegséget előidéző anyagként. Ám tudnunk kell, hogy példaképpen a fenilalanin idegrendszerünk helyes működése szempontjából igen fontos esszenciális aminosav, tehát olyan szükséges vegyület, amit az emberi szervezet nem tud előállítani. Az aszpartám mindkét bomlási terméke, a fenilanalin és az aszparaginsav is jelen van természetszerűen a tejben és sok más élelmiszerünkben 8–13-szoros nagyságrendben, ha azonos adagokat veszünk. Van azonban egy ritka kórkép, a fenilketonuriának nevezett betegség, amelyben a szervezetből génhiba folytán hiányzik egy enzim, s emiatt nem képes felhasználni a fenilalanint. A szűrés már csecsemőkorban megtörténik a kórházban születetteknél, ennek a tesztnek a kihagyása ugyanis a baba súlyos szellemi károsodásához vezethet. Az enzimhiányos személyeknek egész életükben ügyelniük kell a fenilanalin bevitelére, ezért az aszpartámmal édesített termékeken a törvény megköveteli a fenilanalin mennyiségének feltüntetését.
Végül ejtsünk szót a mérgező anyagként közismert metanolról, az aszpartám egyik súlyosan megvádolt bomlási anyagáról. Sokan tudják: a metanol nagy mennyiségben, ami egyébként napi 10 grammot jelent, mérgező szervezetünkre. A független szakértőkből álló fórumok legújabb közlése szerint egy 60 kg-os testsúlyú ember 2400 mg-nyi, azaz 130 darab tiszta aszpartámtartalmú tablettát fogyaszthat el naponta egészégének károsodása nélkül. Ez olyan mennyiség, amely egy nap alatt elfogyaszthatatlan. Egy aszpartámmal édesített üdítőben kevesebb például a metanol, mint az azonos mennyiségű természetes paradicsomlében. Mindent összegezve: 2002 óta ismert, hogy az aszpartám 40 mg/testtömeg-kg-os mennyiségig az orvostudomány mai állása szerint az emberi szervezetben károsodást nem okoz. A fennmaradt mesterséges és az újabban megismert természetes édesítőket elemző tudományos véleményekről hamarosan beszámolok.
