Különös kertekben járok mostanában, melyekben illatos fűszerek selymes pázsitjai mutatják meg a járható utakat. Bazsalikom-, levendula- és babér-ligetek mentén keresem az előttem járók lépteit – és nem is haszontalanul. Elfeledett alakok lépnek elém az időből, és hosszan mesélik a történeteiket: írástudók, papok, nevelők, mesterek, csillagászok és tenyérjósok bízzák rám a titkaikat azzal a feltétellel, hogy őszinte szószólójuk leszek. És én boldogan teszek ígéretet arra, hogy az otthoni tájainkon a könnyen feledők előtt megidézem az emlékeiket.
Ma már szilárd meggyőződésem, hogy a táj meghatározó jegyeit magán viselő, a közösség szellemi tartalmait megmutató, teremtő munkájában a hagyományaiból is gazdagon merítő, sajátosan délvidéki magyar irodalom akkor is létezne, ha Trianonban nem szaggatták volna darabokra a történelmi Magyarországot – s közösségünket nem zárták volna ki a nemzeti fejlődés közös öröméből –, hiszen megszületésekor literatúránkat a tájban élő ember sorsproblémái tették sajátosan sokszínűvé, sokarcúvá. A Bácskán belül a Tisza-vidék fölismerhető módon őrzi a szegedi kirajzás hangulatát és emlékeit, a Duna-mente hagyományvilágát a svábok és a bunyevácok valóságának egykori közösségi jegyei színezik, a Drávaszögben pedig ma is fölismerhető a mocsárvilág mélyén rejtőzködő paplakok hitvitázó lakóinak századok óta itt maradt, alkonykékbe játszó, sejtelmes emléke – és akkor még nem is szóltam a Bánság aranysárga tágasságának hangulatáról, vagy a szlavón vidékek aszúérlelő, mediterrán ragyogásáról. Csak a műveltség és a hagyományok nyílt vállalásnak kérdése, hogy a táj színeiből mit és mennyit vall a magáénak a szülőföldjéhez ragaszkodó, annak sorsában osztozó író. S ha szerencsétlenségünkre a XX. században – gyarmati kisebbségiként – nem a történelmünk legsötétebb évtizedeit éljük, a szabad megszólalás lehetősége sokkal erőteljesebben mutathatta volna meg e balladás vidék minden fájdalmát, szárnyaló csodáit, és a boldog alkotókedve nyomán született, pazar virágoskertjeit. 1918 és 2000 között azonban a kötelező boldogság festett kulisszái között éltünk, ezért e hazug és álságos valóságból a sorsunkból fakadó keserűségünk az irodalmi nyilvánosság elől többnyire a harangzúgással kísért esti fohászainkba menekült.
Félszáznál is több versét idézhetném szülővárosom Óbecse költőinek, Jámbor Pál, Szászy István, Szulik József, Lovász Pál és társaik pompás költeményei őrzik a város és a vidék szeretetének emlékét, most mégis – a maga korában is valójában ismeretlen költő – Mócsy László Jaj, be szólnak a becsei harangok című versére emlékezem.
Jaj, be szólnak a becsei harangok,
Ide hallszik a mezőre a hangjok.
Pihen a nyáj, csend lakik a vidéken,
Harangszóra úgy elszorul a szívem.
Tán misére szóllanak a harangok?
Az ég felé csak egy nagyot sóhajtok.
Van nekem egy nagyon buzgó kérésem,
Hallgass meg, te könyörülő Istenem!
Van nekem egy igaz szívű kedvesem,
De egymásé nem lehetünk sohasem.
Add meg neki, hogy engem el ne felejtsen,
Engedd, hogy őt soha el ne felejtsem.
Mócsy László verse az Óbecse és Vidéke 1892. március 13-i számában jelent meg. A hetilap A mi zenészeink című írásában arról számolt be, hogy Mócsy László költő és Révfy Géza zeneszerző – mindketten kezdő népiskolai tanítók – Jaj be szépen szólnak a becsei harangok című dalával nagy sikert arattak az Óbecsei Polgári Magyar Dalkör közönsége előtt.
Mócsy László Kalocsán született, szülővárosában végezte a tanítóképzőt, pályakezdő tanítóként került a Tisza-parti városba, ahol mindössze néhány évet töltött, pályája később Budapesten teljesedett ki, ahol gazdálkodói és kertészettani tankönyveket írt középiskolás tanulók számára. Nincs nyoma, hogy pályája során verseket is publikált volna. Társa, Révfy Géza Adán született, a gimnáziumot Zentán, a tanítóképzőt Kalocsán végezte, ahol tanári és zeneszerzői diplomát szerzett. Pályakezdőként ő is mindössze néhány évet töltött az óbecsei népiskolában, később Eperjesen, Csáktornyán és Temesváron volt tanítóképzői tanár. A maga korában népszerű zeneszerző volt, előszeretettel zenésítette meg a kor ismert költőinek műveit. A magyar zeneirodalom Révfy Géza ismertebb szerzeményének tekinti Arany János Mátyás anyja, V. László, Pázmán lovag, Tetemrehívás és A walesi bárdok, Eötvös József A megfagyott gyermek, Farkas Imre Czinka Panna, Kiss József Simon Judit és Váradi Antal Az ezüst fátyol legendája című költeményének megzenésítését.
A följegyzések szerint az óbecseiek különös ragaszkodással hallgatták harangjaik zendülését. Az Óbecse és Vidéke az 1895. december 22-én megjelent karácsonyi számának második oldalán közölte Szászy István költő, községi orvos versét, a később kötetbe is besorolt, Vasárnap otthon című költeményét.
Elhagyták már a harangot,
Csak utolsó hangja cseng még.
Felbolygatott kebelemben
Annyi régi, kedves emlék!
Elvonuló képek gyanánt
A múlt tűnik előttem fel,
A mint hozzám ér az ének:
„Ím bejöttünk nagy örömmel!”
A levert szabadságharc fájdalmas emléke nyomán a XIX. század második felére Magyarország déli vármegyéinek területén létrejött egy gazdagon tagolt parasztpolgári társadalom, amely otthonossá tette és élhetővé formálta a Délvidék gazdasági és szellemi éghajlatát. És mire a táj változatos hagyományvilága létrehozta a maga nemzetenként elkülönült, de elkülönültségében is egymás mellett élő rendszereit, az újra formálódott vármegyék dús vetésében kilombosodott a délvidékiségnek az a misztériuma, amely egyedivé formálta a lentiségünk világát.
Nyitókép: Óbecsei templomtorony (Fotó: Mák Ferenc)
