Kiss Judit Ágnes József Attila-díjas költő és író nevét a kisgyerekes szülők talán leginkább a Babaróka-mesekönyvsorozatnak köszönhetően ismerik. Babaróka mesevilága a magyar gyerekirodalom egyik legőszintébb vallomása a gyerekek és családjaik hétköznapjairól. A mesék köré Molnár György szőtt dallamvilágot, ezt a zenés irodalmi műsort nézhették volna meg a zentai kisiskolások hétfő délután. Csakhogy Molnár György technikai okokból történő váratlan távolmaradása miatt Kiss Judit Ágnesnek improvizálnia kellett. Egy horgolt rókával, pár képpel és rengeteg jelenléttel szórakoztatta a kétszáz fős gyerekközönséget, akik a 45 perces előadás alatt mindvégig örömmel vettek részt Babaróka meséinek életre keltésében.
A kisróka történeteinek kiötlőjét a mese és a valóság találkozásáról kérdeztük.
Hogyan jött létre Babaróka karaktere, és kiknek szólnak az ő meséi?
– A saját kislányomnak kezdtem írni ezeket a történeteket. Ő kezdte el a róka plüssökkel eljátszani mindazt, ami velünk történt aznap, így kezdtem neki ezekről mesélni. Ő ekkor kétéves volt, de amikor ezeket a történeteket írtam, úgy láttam, hogy egy kicsit nagyobbakat szólítanak meg, inkább óvodásokat. A Babaróka eleinte kifejezetten ovis mese volt, az iskolások vagy röstelkedve vallották be, hogy még mindig olvassák, vagy egyszerűen letagadták. Most már, hogy az én gyerekem is nő, a mesék is hosszabbak, meg a kisróka is nagyobb bennük egy kicsit, azt látom, hogy harmadikos korosztályig örömmel olvassák, szeretik, és nem érzik dedósnak a történeteket.
Hogy lett ebből a mesevilágból zenés produkció?
– Tavaly a kolozsvári könyvfesztiválon tartottam felolvasást gyerekeknek, és ott volt Molnár Gyuri, aki nagyon régóta foglalkozik megzenésített versekkel. Hallgatta ezeket a meséket, és azt mondta, milyen kár, hogy nem vers, és mennyire jó lenne ebből valamit csinálni. Úgyhogy elkezdtem neki verseket írni, és mostanra egész sok dalt írt ezekre a szövegekre.
Egy gyerekeknek szóló előadás miben más, mint a felnőttekhez szólni?
– A felnőtteknek lehet csak olvasni. A gyerekeket ez egyáltalán nem köti le. Hogyha nem tudok az egészen kicsiknek bábot, tárgyat vagy valami más kézzelfogható dolgot, vagy a kicsit nagyobbaknak legalább képeket mutatni, akkor önmagában a mese nem nagyon köti le őket. Minél kisebbek, annál jobban kell a vizualitás, annál jobban kell a tárgy. Amikor gyerekekhez megyek, akkor el szoktam kérni a plüssöket, de ilyen messzire az eredeti játékokat nem engedte el a lányom, csak egy horgolt babarókát hozhattam el.
Az utolsó pillanatban derült ki, hogy Molnár György nem tud részt venni az előadáson. Ez mekkora kihívás? Hogy lehet egy ilyen helyzetet sebtében megoldani?
– Az az igazság, hogy amikor egyedül megyek előadni a gyerekeknek, akkor mindig azt kérem, hogy egy osztálynál vagy egy ovis csoportnál többen ne legyenek. Ennek az az oka, hogy így oda tudok menni közéjük, köztük tudok lenni, személyesen tudok szólni hozzájuk. Ezt ők még nagyon igénylik, nem ritka, hogy odajönnek, megölelnek, fontos nekik az érintés, a közelség. Mikor Gyuri mondta, hogy itt lesznek kétszázan, visszakérdeztem, hogy Jézusom, hát mit csinálunk mi kétszáz gyerekkel? Azt mondta, ne aggódjak, énekelünk. De most nem tudok énekelni, mert nincs itt a Gyuri. Nyilván meg tudom oldani ezt a helyzetet, de nagyon sokat kell bűvészkedni, és valószínűleg nem lesz ugyanaz az élmény a gyerekeknek, mint hogyha betölti a hangunk ezt az óriási színháztermet. Ezért kértem, hogy legalább vetítsünk képeket, mert a kis tizenöt centis horgolt rókám lehet, hogy az első sorban ülőknek még jelent valamit, de aki leghátul ül, az talán már nem is lát el odáig. Egyszerre ennyi gyereknek előadnom még új és szokatlan, így nem annyira személyes, nem annyira interaktív az előadás.
Hálás közönség ez a korosztály?
– Igen. Az ovisok iszonyú cukik, a kisiskolásoknál meg nagyon nagy a szórás. Köztük van, aki már nagyon érett, ír, olvas, fegyelmezetten viselkedik, és van, aki lélekben még ovis. Legalábbis nálunk, Magyarországon probléma, hogy az összes gyereket elküldik első osztályba, aki elmúlt hatéves, és külön kérvény kell ahhoz, hogy valaki maradhasson még egy évet az oviban. Így egy harmincfős osztályba bekerül tíz olyan, aki valójában nem is iskolaérett, emiatt pedig az első osztályokban rendkívül nagy a szórás abban, hogy milyen szinten kommunikálnak vagy mennyire tudnak figyelni a gyerekek.
A gyerekirodalom a meséken keresztül a szülőkre is hat? Célja ez egyáltalán?
– Ha ez egy kimondott, direkt cél lenne, az nagyon rossz lenne. De nagyon szeretik a szülők a Babaróka-meséket. Úgy vettem észre, hogy az anyák iszonyú hálásak azért, hogy egy olyan társadalomban, ami többnyire még mindig azt a képet közvetíti az anyaságról, hogy az csupa rózsaszín, az anya pedig legyen tökéletes, megjelenik az én Mamarókám, aki egyrészt nem tökéletes egyáltalán, másrészt igenis vannak konfliktusai, összeveszhet a férjével, megbetegedhet, elutazhat, haragudhat a gyerekére, kiabálhat vele, és aztán bocsánatot kérhet tőle. Mamaróka nagyon emberi, ami nekem természetes, mert én ilyen anya vagyok, és nem akartam hazudni. De nem gondoltam, hogy az anyák ennyire hálásak lesznek ezért.
Nyitókép: Kiss Judit Ágnes, a Babaróka-mesék szerzője (Gergely Árpád)
