Amióta a hivatalos medicina cáfolat nélkül fogadta egy amerikai orvoscsoport 175 országban végzett vizsgálatát az étkezési vagy – népszerű nevén – kristálycukor fogyasztása és a cukorbaj közötti szoros összefüggésről, rohamosan nőtt az érdeklődés az egyéb természetes cukrok és a mesterséges édesítők iránt. Na, de valójában mi is a baj az étkezési cukorral?
A nádból és répából előállított cukrot évszázadok óta használja az emberiség. Az elsőt Nagy Sándornak, az utóbbit Napóleonnak köszönhetjük. Jószerével nem is a cukor a vétkes, hanem az utóbbi évtizedekben hirtelen megemelkedett fogyasztás olyan ételeket-italokat illetően, amelyekről fel sem tételeznénk a tömény cukortartalmat. Világosabban fogalmazva: az élelmiszergyárak meglovagolják az ember természetes vágyakozását az egyik legkorábbi evolúciós érzékünk, az édességérzékelés iránt, és mindez oda vezet, hogy olyan élelmiszerekben, üdítőitalokban is fellelhető koncentrált formában a cukor, amelyekben semmi helye. Az egészségesnek meghirdetett müzli, a 0%-os joghurt, a ketchup, a zacskós levesek, a Coca-Cola, az energiaitalok, a gyümölcslevek, a kenyér egytől egyig tömény cukorral ízesített. A másik oldalon pedig végtelen sorban állnak a konyhasóval agyonízesített felvágottak. Mindez pedig egyetlen célt szolgál: hogy az íz fogdájában vergődő ember minél nagyobb mennyiségben vásárolja az olcsó anyaggal, cukorral és sóval agyonterhelt termékeket!
Inkább a mennyiséggel van a baj
Az említett amerikai orvoscsoport tanulmánya 2013. februári eredetű, és azóta bejárta a világ minden számottevő hírlapját, amelyek többnyire egyhangúlag – kissé túllihegve a témát – egyenesen méregnek kiáltották ki a cukrot. Az említett kimutatás szerint nem is annyira az elhízás, inkább a naponta elfogyasztott cukormennyiség esik egybe a diabetikus betegek számának ugrásszerű emelkedésével. Tegyük hozzá: a 2013-as orvosi lapok a szív- és érrendszeri betegségek, a szélütés és a szívinfarktus, valamint a daganatok ijesztő mértékű elterjedésének okát is legújabban a cukros ételek, desszertek, csokik, üdítők – vagy ahogyan a tanulmányok nevezik –, a kalóriában túltengő, ám értékükben szegényes ételek túlfogyasztásában vélik.
Mielőtt azonban végképpen törölnénk a cukor használatát háztartásunkból, tegyünk néhány megjegyzést a védelmében is: az említett orvosi közlemények ez idő szerint mindössze összefüggést, nem pedig ok-okozati kapcsolatot találtak a cukorfogyasztás mennyisége és a fent jelzett betegségek terjedése között. A hivatalos orvostudomány továbbra is ideális étkezési arányként a 60%-os szénhidrát-, 25%-os zsír- és 15%-os fehérjefogyasztást tartja. Ezt az álláspontot ma rendkívül hevesen támadják egyesek, s a természetes édesítőket, közöttük a cukrot is, szinte teljesen kitörölnék a fogyasztókosárból, hasonló hévvel, mint a dohányzást az utóbbi évtizedekben. Elsősorban a paleolitétkezés hívei jeleskednek a fenti arány megdöntésének kísérletében, legszívesebben 5% alá szorítva a szénhidrátok arányát táplálkozásunkban. Szerintem azonban követelésük nincs érdemileg megokolva.
Mennyi a megengedett?
A természet törvényeivel ellenkezne az édes ételek vagy akár italok csaknem teljes kiiktatása étkezésünkből, hiszen evolúciós fejlődésünkben az édesség a legkorábbi és legjobban generált alapíznek számít, elsősorban mint az éhségérzet csillapítója. A természet pedig evolúciós szinten nem szokott tévedni. Csak azt hagyja el, ami káros vagy felesleges. Bármilyen vád is éri a cukrot, a nagy tekintélyű Amerikai Szívtársaság továbbra kitart amellett, hogy a nők naponta 25 gramm – vagy 6 teáskanálnyi – cukrot fogyaszthatnak élelmiszerekben és italokban, a férfiak esetében pedig megengedett a napi 9 teáskanál vagy 37,5 gramm cukor. Az előbbiekből természetesen nem következtethetünk arra, hogy károsodás nélkül fogyasztjuk a szénhidrátokban akár 90%-ban is túltengő ételeket. Nem volt egészséges például és nem ajánlható kortársaim II. világháborús menüje, amely a fehérjékben kimondottan szegényes tésztafélékből állt. Persze nem szüleink hibája volt a heti öt-hat alkalommal feltálalt krumplis, mákos, lekváros, túros vagy szentjánoskenyeres tésztafélék napi fogyasztása. Ezt a szegényes menüt a néhány évre szorítkozó túlélési kényszer szülte. Habár a laboratóriumi kutatások még javában folynak, ajánlatos az elmondottak alapján korlátozni táplálkozásunkban a cukor felhasználását, elsősorban az élelmiszeripar által rejtett formában adagolt, nagy mennyiségű és töménységű étkezési cukor miatt.
Mesterséges édesítők
Mivel a cukor, méz, lekvár, a különböző szirupok, szörpök és édességek nagymértékű korlátozása hosszú távon csak szigorú önfegyelemmel oldható meg, egyre inkább szükségessé válik az édes íz mesterséges pótlása. A mesterséges édesítők közül néggyel érdemes megbarátkozni: a szacharinnal, az aszpartámmal, az aceszulfám-K-val és végül a ciklamáttal. Ezúttal a két utóbbit ismertetem röviden. Az aceszulfám-K 200-szor édesebb a cukornál, és 1967 óta használják. Főzésálló, de enyhén kesernyés íze miatt csak aszpartámmal kombinálva alkalmazzák. Nagy előnye viszont, hogy szervezetünkben nem bomlik le, ezért nincs számottevő mellékhatása. Egészségkárosító hatása nem ismert, és erről igen részletes orvosi dokumentáció tanúskodik. A napi megengedett beviteli mennyiség 9,0 mg/kg. Kissé eltérő a helyzet a ciklamáttal. Ez 35-ször édesebb a cukornál, hőálló, ezért főzéshez, befőzéshez is használható. Az emberi gyomorban levő baktériumok a ciklamát egy részét olyan vegyületté alakítják, amely patkánykísérletekben nagy dózisokban adagolva here- és spermiumkárosodást okozott. Az orvosi véleményezés szerint ez a veszély 7,0 mg/kg-ig elenyésző, emberi használata ebben a dózisszélességben engedélyezett. Az elmondottakból úgy tűnik, s úgy hiszem, az olvasónak is az a benyomása, hogy az ideális mesterséges édesítő felfedezése még várat magára. Van azonban néhány olyan természetes édesítőszer az étkezési cukron kívül, amelyik várakozásunkat megkönnyíti, kivetnivalót úgyszólván nem talál benne a legszigorúbb kritikus sem. Ezekről szólok egyik következő írásomban.
