A dackorszak egyszerűen fogalmazva a kisgyermek első törekvése az önállóság felé. Ahogyan eddig csüngött a mamán, most ilyen erővel vágyik arra, hogy egyedül fedezze fel a világot és a saját képességeit. Ennek az időszaknak az első jelei egyes esetekben már 15 hónapos korban jelentkeznek és idővel egyre fokozódnak. A picik ellentmondanak szüleiknek, nehezen határozzák el, aztán hirtelen meg is gondolják magukat. Ragaszkodnak ahhoz, hogy a saját elgondolásuk alapján csinálják a dolgokat, feldühödnek, ha bárki beavatkozik, vagy esetleg átrendezi a holmijaikat.
Két- és hároméves kor között a gyermekek gyakran mutatják a dac és belső feszültség jeleit, hosszú percekig üvöltenek, amit rendszerint az „én akarom” vagy a „nem akarom” mondattal kezdenek, szembehelyezkednek a szülői akarattal, és néha úgy tűnik, csupán az a céljuk, hogy mindent másképpen csináljanak, mint ahogyan elvárják tőlük. A hiszti elmúltával feltétlenül üljünk le beszélgetni a gyerekkel, szavakkal is megerősítve benne, hogy ilyen viselkedéssel nem hat ránk, ha viszont képes kordában tartani a kirohanásait, ránk mindig számíthat! Mondjuk el neki továbbá, hogy tiszteletben tartjuk az érzéseit, a haragot is beleértve, és segítsünk neki abban, tanítsuk meg, hogy szóban is kifejezze mindezeket! Soha ne büntessük meg a hisztiző gyermeket: az csak ront a helyzeten, és később még hevesebb kitörésekkel számolhatunk. Ne szégyelljük, ha gyerekünk a család vagy éppen idegenek előtt rendez jelenetet. A hiszti ebben az életszakaszban természetes jelenség, és nem utal sem a szülői nevelés hiányosságaira, sem pedig a gyerek jellemhibáira. Akármilyen nehéz is, de szem előtt kell tartani, hogy a gyerkőc ilyenkor fontos tapasztalatokat gyűjt, lényeges dolgokat tanul arról, hogy ő mire is képes egyedül. Ezek a tapasztalatok, melyeket így szerez, egész életében meghatározóak maradnak.
A harmadik évében levő csöppséget arra készteti a természete, hogy maga döntse el, mi a jó neki, ám a tapasztalat hiánya látható feszültséget kelt benne. Ez az oka annak, hogy gyakran nehéz kijönni a háromévesekkel. Akármennyire is meglepő, de ebben az életkorban dől el, hogy gyermekünk határozott, jó önértékelésű, környezetében elismert és könnyen beilleszkedő személy lesz-e, vagy szorongó és visszahúzódó felnőtté válik. Éppen ezért fontos egyfelől, hogy a szülő ne szabjon gátat a pici törekvéseinek, ám az sem jó, ha mindent megenged neki. Nem az a cél, hogy kis zsarnokként a fejünkre nőjön, hanem hogy ne csináljunk a „bolhából elefántot”. Határozott korlátokat kell állítani. Ha azon kapjuk magunkat, hogy gyakrabban mondunk nemet, mint igent, valószínűleg túl sok határt szabunk. Nemet akkor kell mondani, ha valóban fontos dologról van szó. Ha viszont soha nem tiltunk, túl engedékenyekké válunk. A dolog nyitja megtalálni az arany középutat. A leghelyesebb, ha nem türelmetlenkedünk, nem siettetjük, hanem kivárjuk, míg a saját tempójában elvégzi a dolgait. Ha ilyenkor nem vagyunk türelmesek, például megkötjük helyette a cipőfűzőjét, mi töltünk a bögréjébe tejet, akkor azt érjük el, hogy elvesszük a kedvét az önálló cselekvéstől. Hadd öltözzön, vetkőzzön egyedül, ha annak érzi szükségét, adjunk neki időt piszmogni a fürdővízben, étkezéskor engedjük egyedül enni, ne sürgessük! Gondoljunk bele: ha tapasztalatot gyűjt, akkor minden alkalommal egyre ügyesebb lesz. A legnagyobb veszélynek tehát akkor tesszük kis, ha merő jóakaratból nem engedjük tapasztalatot szerezni.
A dackorszak valódi kihívás a szülő és a gyerek számára egyaránt. Akár évekig is eltarthat, amíg az anya és az apa rájön, melyik módszerrel tudják a leghatékonyabban kizökkenteni csemetéjüket dühös vagy elutasító állapotából. Soha ne felejtsük el, hogy gyermekünk nem egy tárgy, és nem a tulajdonunk! Csak a „vendégünk”…
