Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke
A piac lesújtó ítéletet mondott a vezető uniós politikusoknak és az EU-jegybank (ECB) elnökének, Mario Draghinak július 26-án kilátásba helyezett eurómentő akciójáról. Az elmúlt hétvégén padlóra küldte az euró árfolyamát és a fontosabb európai tőzsdeindexeket. A hatalmas piaci várakozásokból óriási csalódás lett.
Július 26-a után azért javult az addig borús piaci hangulat, mert Draghi bejelentette: az EU központi bankja – törvényes keretein belül – minden lehetséges eszközt bevet az euró megvédésére. Szavait sokan úgy értelmezték, hogy az ECB azonnal hatékony pénzügyi segítséget (hitelt) akar adni az eurózóna bajba jutott – főleg dél-európai – tagjainak államkötvényeik felvásárlásával.
Az euróövezeti válságot, az államok (kormányok) pénzügyi problémáit és csődveszélyét részben ezek a kötvények okozzák. Kibocsátásukkal a kormányok a költségvetési hiányuk fedezésére hitelt vesznek fel (általában több évre) a nemzetközi pénzpiacokon. A kötvények után évenként hozamot (kamatot) kell fizetni. A hozam azt mutatja, hogy az adott állam milyen eséllyel tudja visszafizetni hiteleit. Ha gazdasága jól teljesít, jó eséllyel törleszthet, azaz jó adósként alacsony hozamra kap kölcsönt. Az adósságválságba süllyedt (elsősorban déli) euróövezeti államoknak csak magas hozamra adnak hitelt. A spanyol és az olasz államkötvények hozama 7, illetve 6,5 százalék körüli. Mindkettő veszélyesen közel van ahhoz a szinthez, amelyen az állam képtelen törleszteni, és emiatt nemzetközi pénzügyi segítségre szorul(hat).
Draghi euróvédő tervét több EU-politikus is felkarolta. Jean-Claude Juncker luxemburgi kormányfő, az euróövezeti pénzügyminiszterek tanácsának elnöke pedig gyors döntésre szólított fel. Az euróövezet problémájának rendezését sürgeti Washington is. A Fehér Ház attól tart, hogy az eurózóna adósságválságának negatív hatásai az USA gazdaságára Barack Obama elnök újraválasztását veszélyezteti.
Az euróövezet sok országának – bankhitelből történő – túlzott eladósodását és az abból fakadó adósságválságát az állam és a magánszektor felelőtlen túlköltekezése okozta (a 2008 előtti időszakban). A magánszemélyek eladósodottsága, valamint a gazdasági szereplők, főleg a (magán)bankok és nagyvállalatok egyre nagyobb zűrzavart okozó tartozásai olykor ötször, néha tízszer magasabbak a kormányok által felhalmozott államadósságokénál.
A fő probléma az, hogy az adósságokat (hiteleket) nincs miből visszafizetni. Azért mert a gazdaságok a reméltnél lassabban növekedtek, majd a 2008-ban kirobbant világválság óta visszaestek vagy recesszióba süllyedtek. Emiatt az állam, a magánszektor és a magánszemélyek várt bevételei elmaradtak, hiteltörlesztésre alig, vagy egyáltalán nem jut. A bankok futnak a pénzük (hiteleik) után, sokukat az összeomlás fenyegeti. Ciprus, Írország és Spanyolország már külső segítséget kért fuldokló bankrendszere megmentéséhez. Görögország és Portugália szintén külföldi „pénzinfúziót” kapott, de esetükben már az államot és a gazdaságot is menteni kell.
A válság ellen eddig jóformán csak az államadósságok és a költségvetési hiányok lefaragásával, azaz – fizetés- és nyugdíjcsökkentést, bérbefagyasztást, közalkalmazottak elbocsátását és adóemeléseket is magukban foglaló – kíméletlen megszorításokkal küzdöttek a kormányok. Eddig többnyire eredménytelenül. A költségvetési egyensúly erőltetésével nem sikerült kezelni a válságot, további országokat fenyeget. Úgy tűnik, egyelőre senki nem tudja, hogy mi a hatékony megoldás.
Az ECB-elnök és uniós politikusok júliusi szóbeli intervenciójától egy hétre megnyugodtak a piacok. Sőt, kedvezően reagáltak, mivel válságkezelési fordulatban reménykedtek. Az euró jelentősen erősödött a dollárhoz és a japán jenhez képest.
Nyilvánvaló volt azonban, hogy a tartós bizalomhoz a piacoknak több kell a szép szavaknál. Mindenki azt remélte, hogy Mario Draghi júliusi euróvédő ígéretét tettek követik. A piacok gyors, egyértelmű, nagyon határozott és konkrét válságellenes mentőprogramra, megoldási javaslatokra és intézkedésekre vártak. Mindhiába.
Draghi, másodszori nekifutásra, augusztus 2-án csak annyit ígért: a következő hetekben részletes intézkedési tervet készítenek. Mint mondta, ebben annak lehetőségét is megemlítik, hogy az ECB – szigorú feltételek árán – esetleg vásárol a nehézségekkel küszködő euróövezeti tagok rövid távú államkötvényeiből; azaz hitelt ad nekik. De a lehetséges kötvényvásárlás mikéntjéről és méretéről nem szólt.
Semmitmondó augusztusi nyilatkozata mindenkit lesújtott. Különösen Európát ábrándította ki. Draghi ugyanis adós maradt a júliusban ígért megoldással, a meggyőző erejű intézkedések bejelentésével. A várakozásokkal ellentétben arról sem mondott semmit, hogy az ECB mikor és mivel kívánja megmenteni az eurót az összeomlástól. Emiatt a napokban nagyot estek az európai piacokon az árak és az euró is.
Elemzők szerint Draghi mellébeszélése nem volt véletlen. A színfalak mögötti vitákban alul maradt a – segítségre szorulóknak legtöbb pénzt nyújtó – németekkel szemben. A német jegybankot, a Bundesbankot és a többi, jobb helyzetben levő tagállamot nem tudta meggyőzni saját és az őt támogató Franciaország, Olaszország és Spanyolország elképzeléseiről. Mind azt szeretnék, ha az ECB segítené a mély válság sújtotta euróövezeti országok adósságainak rendezését, finanszírozását.
A segítséget két formában képzelik el: 1. az ECB nagy mennyiségben felvásárolná a leginkább veszélyeztetett euróövezeti tagok államkötvényeit, vagyis hitelt nyújtana nekik. Bár erre korábban volt már példa, a módszer törvényellenes. 2. A remények szerint az ősztől működő ESM eurómentő alap banki feladatokat is elláthatna, így annyi hitelt adhatna a válságba sodródott tagországoknak (kötvényeik vásárlásával), amennyit akarnak. A hitelhez a pénzt, alighanem több ezer milliárd eurót, az ECB pénznyomtatással „fedezné”. A németek és pártfogóik attól tartanak, ennek óriási infláció lenne a vége, ami senkinek nem hiányzik.
Németország mindkét módszert ellenzi. Szerinte bármelyiket alkalmaznák, az már majdnem azt jelentené, mintha az ECB a kormányokat finanszírozná. Erre pedig nem jogosult. A németek arra is figyelmeztetnek, hogy az olasz–francia–spanyol javaslat elfogadása esetén a bajba jutott kormányok azt hihetnék, bármikor kisegítik őket. Ezért – a segítség reményében – lemondanának a problémák okainak felszámolásáról, illetve az azzal járó reformokról és strukturális változtatásokról. Berlin attól is tart, hogy az ECB az így keletkező saját, újabb rossz (behajthatatlan) hiteleit a tagállamok központi bankjaira hárítaná, vagyis elsősorban Németországra.
Szakértők ugyanakkor úgy vélik, hogy az ECB (esetleg az ESM) csak ideig-óráig tudná megsegíteni az euró(zóná)t, de annak megmentésére vagy rossz struktúrájának a megjavítására alkalmatlan. Nem is az a feladata. Az EU jegybankja az euró (árfolyamának) stabilitásáért felelős, nem a válságba sodródott országok finanszírozásáért, sem a gazdasági növekedés beindításáért. A minden ízében recsegő valutarendszer elmulasztott hibáinak kijavítása a politika dolga lenne.
