A legutóbbi EU-csúcs október 19-én fejeződött be. Azon a napon, amelyen három éve elkezdődött az eurózóna eddig még nem tapasztalt problémákat gerjesztő adósságválsága. Azóta kiderült, hogy a felelőtlen és gátlástalan költekezések, illetve banki túlhitelezés miatt egyes országokban – saját erőből – kifizethetetlen állami, vállalati és háztartási adósságok halmozódtak fel. A magáneladósodottság, a (magán)bankok és a vállalatok tartozása sokszor eléri az ötszörösét, néha a tízszeresét is a kormányok által felhalmozott államadósságoknak.
A hiteleket osztogató, s emiatt vészhelyzetbe került bankok mentésének költségét a válságkezelő kormányok áthárítják az adófizetőkre, ami óriási elégedetlenségi hullámot korbácsolt. A lakosság egyre hevesebben tiltakozik a módszer ellen, amely főként költségvetési megszorításokat jelent. A krízisországokat ezért már nemcsak államcsőd, hanem társadalmi robbanás is fenyegeti.
Több állam és pénzügyi szektor roskadozik, s próbálja magát külső segítségből fenntartani. A három év alatt nyilvánvalóvá vált: ha az óriási adósságot nem sikerül együtt kezelni, az maga alá temetheti az EU-t, és megrengetheti a világgazdaságot. Bebizonyosodott az is, hogy a válságot az USA a betegeskedő euró gyengítésére, a dollár világkereskedelmi vezető szerepének és a fő tartalékvaluta státusának megerősítésére használja.
A válság lavinája Görögországból indult el, s azóta országokon söpört végig. Ciprust, Írországot és Portugáliát leterítette, Spanyolországot, Olaszországot és Szlovéniát bekerítette, s erősen szorongatja.
Közben elsodort legalább egy tucat kormányt, szociális és jóléti vívmányt, felforgatta a pénzpiacokat, megrengetett több államot, (mély) recesszióba taszított gazdaságokat, megroppantotta az eurót, s annak eleve gyenge szerkezetét. Felszínre hozott több politikai, gazdasági, társadalmi és egyéb problémát, kiélezte az euróövezeti tagok közötti vitákat és kölcsönös vádaskodásokat a kialakult helyzetért.
Romló életszínvonalat és növekvő munkanélküliséget is hozott. Az állástalanok száma az EU-ban történelmi csúcsra, 25,5 millióra emelkedett az ősszel.
A válságért nem csak Görögország okolható. Felelősek az adósságokat felhalmozó kormányok, magánszemélyek és cégek, de a korlátlanul hitelező bankok is. S azok a politikusok, akik bevezették az eurót, bár ismerték fogyatékosságait.
Vezető hatalomként Németország és Franciaország szintén vétkes. Azért, mert – az EU-szabályokat megszegve – rendre túllépték az államadósság és a költségvetési hiány megengedett határát. Sok EU(rózóna)-tag követte a rossz példát.
Az unió és az euróövezet mindezek miatt soha nem tapasztalt veszéllyel találta magát szemben. Évek óta súlyos adósság-, politikai, gazdasági, likviditási és bizalmi válsággal küszködnek. A válság eddigi fő kárvallottjai Írország és az eurózóna dél-európai tagjai: Ciprus, Görögország, Portugália és Spanyolország.
Ez az öt ország már külső pénzügyi segítséget kért az államcsőd, vagy a nemzeti bankrendszer összeomlásának megakadályozására. Közülük Görögország fizetésképtelenséggel küszködik, Írország, Portugália, Spanyolország és Ciprus pedig „csak” súlyos adósságcsapdában vergődik. Ciprus, Görögország, Portugália és Spanyolország ugyanakkor a világ tíz legkockázatosabb államadósa közé került.
A válságot három évig kapkodva, késlekedve, felemás intézkedésekkel és összehangolt, közös stratégia nélkül próbálták megfékezni. A válság éppen azért mélyült el, mert mindenki a maga módján, összevissza kezelgette.
Az utóbbi időben az is egyértelművé vált, hogy az EU(rózóna) bajaira nincs egyenmegoldás, mert eltérő szerkezetű és nagyságú gazdaságokról van szó. Ezért a válságországok problémái egyedi hozzáállást, ütemezést és megoldást kívánnak.
Közben kiderült, hogy gyors és hatékony politikai döntések, valamint reformok kellenek. Ezekre csak akkor van esély, ha a tagállamok még több jogkört adnak át Brüsszelnek. A „központ” így szorosabb ellenőrzés alá vonhatná a tagokat, és hatékonyabban léphetne fel a kötelezettségszegőkkel szemben. Ezenkívül egyedül koordinálhatná és felügyelhetné a mentőakciót, az eurózóna gazdaság- és pénzügypolitikáját. Az utóbbi időben ezen fáradoznak az uniós vezetők.
Az államadósságok csökkentése ellen eddig bevetett módszerek jóformán csak a – Berlinből erőltetett – költségvetési megszorításokra, az állami feladatokhoz kapcsolódó kiadások csökkentésére (takarékosságra) épültek. Az intézkedéseknek sokszor recesszió lett a vége, emiatt azonban az állam és a lakosság is rosszul járt. A megszorítások ugyanis nemcsak a deficitet, de a gazdaságot és az adóbevételeket is visszavetik. Ráadásul nőnek az államadósság finanszírozási költségei.
Olykor strukturális reformok is társultak az intézkedésekhez, de felemásra sikeredtek; a gazdaság nem növekszik. A versenyképességen sem sikerült javítani, mivel ez egy valutaunióban a hazai árak és bérek csökkentésével lehetséges.
Görögországot három éve „kezelik” megszorításokkal, Athén mégis azzal riogat, hogy képtelen teljesíteni a hitelezői által megszabott állami kiadáscsökkentő programot, s ezért akár két év haladékot és egy új, külföldi mentőcsomagot kér.
A megszorítás másutt sem remekelt. A módszert régóta bírálják azok, akik a válságot a gazdasági növekedés serkentésével és munkahelyteremtéssel próbálnák leküzdeni. Ők sok pénzt irányítanának a gazdaságba, kockáztatva az inflációt vagy az újabb hitelfelvételekkel járó problémákat.
A két eltérő koncepció hívei közötti viták nélkül is érzékelhető, hogy az EU(rózóna) általános gazdasági hangulata a legrosszabb az utóbbi három évben. Bár némelyik uniós vezető lát már eredményt a válságkezelésben, sok elemző a jelenleginél még rosszabb időket vizionál. Úgy vélik: az euróövezeti adósságválság elhúzódik, a kilábalás pedig lassú és hosszadalmas lesz.
Az általános vélekedés az, hogy lesz kilábalás, de súlyos áldozatok árán. Nagy kérdés, meddig bírja a lakosság a válságkezelés terhét. Az egyre gyakoribb és hevesebb tüntetések résztvevői szerint újabb három évig biztos nem.
