Pirot mellett a Béga menti város a gazdasági átalakulás legnagyobb vesztese – derült ki Szerbia nemrég közzétett (első) szociális térképéről. Ezzel hivatalosan is elismerték azt, amit a város lakói immár második évtizede a legközvetlenebbül éreznek a környezetükben, ahol a szegénység és a munkanélküliség az úr. A gyárak többsége csődbe jutott, az épületek megroggyantak, a gépek pedig rosszvasba kerülnek. A foglalkoztatottak száma egykor megközelítette a 60 ezret, ma már az is jó volna, ha feleennyi embernek lenne munkahelye. A városban ma 11 ezer ember kap szociális juttatást.
Az adatok hivatalosan is megerősítették azt, hogy Bánátban van az ország szociális térképének a fekete pontja. Itt ment tönkre a legtöbb ipari létesítmény, itt maradtak a legtöbben munka nélkül, akik a tönkrement, vagy sikertelenül magánosított vállalatokban dolgoztak. A foglalkoztatottak száma Nagybecskereken egykor megközelítette a 60 ezret, ma már az is jó volna, ha feleennyi embernek lenne munkahelye. A közép-bánáti körzetben 21 367 munkanélküli van, közülük Nagybecskerek város területén 12 620-an várnak munkára. A reménytelenséget nehezíti a gazdasági válság, de a helyzet javítását célzó állami stratégia sem körvonalazódott. Mirko Malešev az Önálló Szakszervezet regionális vezetője szerint jó, hogy immár egész Szerbia tudomására jutott, hogy Nagybecskerek már nem az az ipari központ, amely egykor volt. Ugyanakkor azt állítja, hogy az első szociális térkép gondbaejtő adatai Nagybecskerekre nézve pontatlanok: szerinte a helyzet a felvázoltnál is rosszabb.
Nagybecskerek két évtizeddel ezelőtt még az egykori Jugoszlávia öt legdinamikusabban fejlődő városa között volt, majd a háborúkkal elkezdődött a gazdaság hanyatlása. Egymás után mentek tönkre az egykori Szervó Mihály Kombinátba tömörülő élelmiszeripari vállalatok (cukorgyár, sörgyár, keményítőgyár, vágóhíd spirituszgyár, bútorgyár, ecetgyár), utánuk a textilipar következett (szőnyeggyár, harisnyagyár, kalapgyár, fehérneműgyár), és a fémipari vállalatok (Montaža, Metalprogres, MIP, Šinvoz, hajógyár) folytatták a sort. A gépeket és a felszerelést közben széthúzták – nagyobb részük rosszvasba került.
A kétezer elején elindított reformok sem kedveztek a Béga menti város gazdaságának, a magánosítással pedig gyakorlatilag folytatódott az, ami a kilencvenes évek elején elkezdődött. Egy-két jó példa kivételével (az étolajgyár és a tejgyár) a magánosítások a legtöbb esetben a tönk szélére juttatták a vállalatok többségét. (Jugoremedija gyógyszergyár, Luxol, GIK Banat építőipari vállalat, keményítőgyár, Žitoprodukt, Autobanat stb.) Sok egykori gyáróriás vagyona került már nagydobra, a helybeli gazdasági bíróságon pedig futószalagon zajlanak a csődeljárások. Dicstelen rekord is született: egyetlen napon öt csődeljárást indítottak meg.
Az új ipari övezetek létrehozásával (2006-ban) megcsillant annak reménye, hogy a város gazdasága elmozdul a holtpontról. Egy évvel később Nagybecskereket nyilvánították a legdinamikusabban fejlődő szerbiai városnak, de a kényszerigazgatás, majd a polgármester letartóztatása újra visszafordította a szekeret. A gazdag ipari múltú és szép jövő elé néző városból szociális eset lett.
A munka nélkül maradt dolgozók közül sokan továbbra is remélik, hogy az állam intézkedéseket hoz a szegénység és a munkanélküliség visszaszorítására, és visszakerülnek korábbi munkahelyükre, vagy esetleg valamelyik zöldmezős beruházásnak köszönhetően megélhetési lehetőséghez jutnak. De az is nyilvánvaló, hogy a Béga menti város közvéleményének és politikusainak meg kellene szabadulnia a gazdaság „dicső múltjának” folyamatos emlegetésétől. Persze jó volna megmenteni az enyészettől Nagybecskerek felbecsülhetetlen értékű ipari hagyatékát, amely két évszázadon keresztül meghatározta fejlődését. Talán egyszer majd a turisták megcsodálják az ország legrégibb cukorgyárát, amely most három euróért sem kellett senkinek. Persze az elbocsájtott dolgozót elsősorban megélhetése érdekli, vagyis, hogy munkahelyet kapjon, és kevésbé foglalkoztatja az, hogy majd egy napon múzeummá alakítják-e egykori gyárát.
