Az elmúlt héten megint volt egy fekete csütörtök. A világ tőzsdéin a pánik lett úrrá, a 2008-as év kísértete ismét árnyékot vetett mindennapjainkra, bár mi itt most ebből még túl sokat nem érezhettünk. Egy pillanatra úgy tűnt viszont, hogy ugyanaz történik majd, mint három évvel ezelőtt. Nekem azonnal annak a sportkommentátornak az esete jutott eszembe, aki nagy lelkesedéssel konstatálta, hogy rövid idő alatt két gól született a „javunkra”, az akció pedig kísértetiesen hasonlított az előzőhöz, ugyanaz a szélső futott el a jobb oldalon, a beadást is ugyanaz a csatár váltotta gólra, még a kapus is hasonlóan próbált hárítani. Majd bizonytalanná vált a hangja, nyomban elnézést is kért, azzal az indokkal, hogy ő is csak az előző gól ismétlését nézte meg a képernyőn, és azt hitte az is valóság.
A tőzsdei pánik megint megismétlődött, a teljes összeomlás pedig most sem következett be, de újabb kisebb-nagyobb hullámok indultak pusztító világ körüli útjukra. Akkor, amikor a nemzetgazdaságok többsége sokkal rosszabb állapotban van, mint 2008-ban. Jobb megoldás hiányában, illetve a más megoldásokhoz szükséges elszántság és politikai egyezség hiányában a kormányzatok valószínűleg ismét a pénzmennyiség növelésével és lényegében az infláció elengedésével próbálnak kiutat találni a jelenlegi, sok szempontból mégiscsak kilátástalannak tűnő állapotokból. A helyzet annyira bonyolulttá vált, hogy a legjobb elemzők sem képesek pontosan megmagyarázni, mi történik már megint. Hosszú távon szemlélve azonban, úgy tűnik, továbbra is jó úton haladunk afelé, hogy bekövetkezzen egy nagy összeomlás. Világszerte lassul, vagy leáll a gazdasági növekedés, az adóterhek súlya mind nagyobb, a kormányok már versengésbe fogtak az olyan eredeti ötletek megvalósításában, hogy mit lehetne még megadóztatni. Elsősorban olyan adóterheket helyeznek kilátásba, melyek kis mértékben de nagyszámú embert érintenek. Az átlagos adófizető polgárokat. Azt a réteget, mely egyre rosszabbul él. Egyben ez az a réteg, mely a legkevésbé hozható összefüggésbe a jelenlegi helyzet kialakulásával. De ez az a réteg, melyről azt feltételezik, hogy ki lehet még facsarni belőle valamit, ami a jelenlegi állapotok konzerválását eredményezné, ami megtartaná a pozícióikon azokat, akik rossz, vagy elmulasztott döntéseikkel hozzájárultak ahhoz, hogy ide jutottunk. Demagógiának tűnhet azonban mindezt leírni, hiszen ha belegondolunk, akkor lényegében nem tartunk sehol sem, csupán az embereknek egyre kevesebb a pénzük, a megélhetés drágább, az élet egyre nehezebb. A helyzet mind kilátástalanabb.
Fontos a jó kondíció
A legendás 1929-es világválság még javában tartott, amikor a ma is sokat emlegetett közgazdász, John Maynard Keynes nyílt levelet intézett Roosevelt amerikai elnökhöz. Nem csak állami költekezést javasolt. „Az egyéneket több pénzköltésre kell ösztökélni a meglévő jövedelmükből, illetve az üzleti világot kell ösztökélni arra, hogy – akár a kilátásokba vetett növekvő bizalom okán, akár az alacsonyabb kamatokra tekintettel – teremtsen többlet folyó jövedelmet alkalmazottai számára" – írta az elnöknek. Már Marx is megmondta, amire a kortárs közgazdászok is figyelmeztetnek most, és amit annak idején Keynes is hangoztatott: azt az egyszerű „parasztlogikával” is átlátható igazságot, hogy bevétel, és abból haszon csak akkor van, ha az emberek vásárolnak. Az üzleti világ a második világháborút követően úgy tűnik, hogy folyamatosan szem előtt tartotta ezt az alapvető filozófiát. Az emberek életszínvonalát, a tömegek életminőségét kell javítani ahhoz, hogy növekedjen a vásárlóerő, ami bevételt és profitot eredményez. A problémák forrása azonban egyrészt oda vezethető vissza, hogy – amikor Fukuyama szavaival élve az üzleti világ is „elhitte”, hogy eljött a „történelem vége” – a kreatív üzleti elmék kitalálták, hogy a vásárlóerőt is áruként lehet értelmezni. Felkínálták az olcsó és innovatív banki termékeket, a különféle konstrukciójú hiteleket, mint a folyó vásárlóerő szurrogátumát, ami egyszerre növeli a keresletet az egyik oldalon, és haszonszerzési forrás a kamatokon keresztül, a másik oldalon. Ötletes, innovatív és kezdetben valóban működőképes, de – egy jó bableveshez hasonlóan – magában hordozza a felfúvódás szinte biztosra vehető kockázatát. Lényegében ugyanis piramisjáték, mely végül kudarcra van ítélve. Hosszú távon fenntartható fizetőképes kereslet megteremtése vezethet csak a fellendüléshez.
Világgazdasági pingpong
Szemmel láthatóan folytatódik az Európa és Amerika közötti pingpongmérkőzés. A tengerentúlról sikerült visszapörgetni azt a csavart labdát, ami az amerikai adósságplafon, a csökkenő gazdasági teljesítmény jelenített meg a növekvő munkanélküliség béklyójával megspékelve, a pingponglabda mégis „visszajött”, és most Európa csizmáján – Olaszországon – pattant meg. A hitelminősítők „megintették” Berlusconiékat. Közben az Európai Unió tekintélyesebb államai próbálják a perifériát olyan irányba terelgetni, hogy gazdasági és monetáris szempontból is maradjon esély egy szebb jövőre. A görögök azonban úgy tűnik, mégsem tudják majd elkerülni az államcsődöt, a románok és a hollandok „pengeváltása” pedig azt mutatja, nagyon sok még a tennivaló. Fennáll annak az esélye, hogy a kelet-európai rövidlátó, de öntelt politikusok is nagyban hátráltathatják a helyzet javulását. Sőt, hosszú távon az amerikai érdekeket szolgálják, amikor az uniót belülről kezdik bomlasztani a saját nemzeti érdekeikre hivatkozva. Az euróövezet felbomlásának esélyét komoly elemzők ma már 40 százalékosra teszik. Hatalmas pénzügyi, de gazdasági és politikai károkat is okozna, ha ez valóban megtörténne. Mindenesetre már sokan beszélnek arról, hogy a két „szélsőséges” megoldás, tehát az erős központi hatalommal rendelkező Európai Egyesült Államok opciója, és a valutaunió teljes szétesésén kívül létezik köztes megoldás is. Állítólag több kidolgozott kockázati forgatókönyve is létezik már az eseményeknek, melyekben egyaránt lehetségesnek tartják az eladósodott déli eurótagállamok leválását, de azt is, hogy Németország dönt a távozás mellett. Mindenesetre elkerülhetetlennek tűnnek a nagyarányú adósságátrendezések az euróövezetben, és növekszik annak az esélye, hogy Görögország – esetleg több más tagországgal együtt – a nem túl távoli jövőben elhagyhatja a valutauniót. Végül, ha már a sporthasonlatoknál szeretnénk maradni, azt kell mondani, az emberiség feltehetően úgy jár a kapitalizmussal is, mint az asztalitenisszel. Az angolok feltalálták, de később egy új „fogást” találva a kínai dominancia vált elsöprővé…
