Egyértelműnek látszik, hogy világméretű tudatos cselekvési összefogásra lenne szükség ahhoz, hogy a jelenlegi gazdasági válságból kilábaljon az emberiség. Egyben azonban kicsit pesszimista tónusban az is megállapítható, hogy erre vajmi kevés esély látszik körvonalazódni, ezért joggal nevezhetjük ezt utópiának. Gyors cselekvésre van szükség, olyanra, amihez jelen pillanatban nemcsak egyes „szereplők” szándéka, de az eszközök is hiányoznak. A helyzet kilátástalanságát jól jellemzi, hogy több egymástól független, de egybehangzó vélemény szerint akár két héten belül bekövetkezhet egy eddig még nem tapasztalt méretű krach, a világon hirtelen végigsöprő pánik, gazdasági összeomlás. Persze, ezek a leginkább borúlátó vélemények, a másik oldalon „ellensúlyként” ott vannak a hazai és külföldi politikusok, akik viszont esetenként a közelgő választások tükrében olyan pozitív gazdasági jövőképet festenek elénk, hogy annak tartalmát és leírásmódját a legnagyobb mesemondók is megirigyelhetnék.
Baj van, ez egyértelmű. A kérdés viszont az, hogy amennyiben a gazdaságot betegként tekintjük, milyen terápiát alkalmazzunk, és mennyire legyünk következetesek annak végrehajtásában. Az egyik elméletileg lehetséges és kínálkozó megoldás, ha azt a teóriát vesszük alapul, hogy a piac mégiscsak mindenható és hosszú távon önmagától megold mindent. Ebben az esetben egyetlen céget, bankot, államot, de még pl. a bajba jutott családokat, devizahiteleseket sem lenne szabad kisegíteni, vagy megmenteni, mert az ellentmond a szabad piaci felfogásnak. Ebben az esetben hagyni kellene, hogy a piac elpusztítsa, tönkretegye a felesleges feldolgozói és egyéb kapacitásokat, elértéktelenítse, megsemmisítse a felesleges tőkemennyiségeket, elvégezze „teremtő pusztítást” a közgazdászoknál sokat emlegetett Schumpeter szállóigévé vált kifejezésével élve. Valóban, a társadalom minden területét a hatalmába kerítette mára már a világon a piacgazdaság elve. A történelmi tapasztalatok megmutatták, hogy a piacgazdaság különbözősége más rendszerektől, például a kommunizmustól vagy a szocializmustól, abban áll, hogy nem az emberek jó szándékára, hanem az ősidők óta létező kapzsiságára alapozza a javakkal történő ellátást. Éppen az emberi kapzsiság azonban annak is az oka, hogy a klasszikus értelemben vett szabad piac, a csak elméleti síkon létező szabad verseny olyan fikció, mint a piac, vagy az egyes gazdasági ágazatok önszabályozása. Valahogy ahhoz hasonlítható ez, hogy a vízesés is csak potenciálisan alkalmas villamos energia előállításra. Önmagától mégsem termelt soha eddig, és nem is fog ezután sem egyetlen vízesés sem áramot előállítani.
Mind többen vélik úgy, hogy a jövőben a fenntartható fejlődés érdekében ma már nem annyira műszaki innovációkra van szükség, hanem a pénzügyi rendszer megreformálására. Nyilván csak ezután lehet majd továbblépni, és akkor is általános szemléletváltásra lesz majd szükség, hiszen a fenntartható fejlődés egy véges helyszínen, a Föld bolygón, szintén csak elméleti kategória lehet. A globális pénzügyi rendszabályok és reformok bevezetésére így valóban nagyon kicsi az esély.
Gazdasági perverziók
Nagyon sok lokális, regionális és egyéb stratégia közkedvelt terminusa a fenntartható fejlődés. Pedig éppen a piacgazdaság, mondjuk úgy, egyik vadhajtása. A fogyasztói társadalom termelte ki már a XX. század végére azt a hosszú távon nehezen fenntartható állapotot, amit egyrészt a vagyonok, a kiváltságok és a hatalom rendkívül egyenlőtlen megoszlása, másrészt a természet fokozódó pusztítása jellemez. A társadalmi helyzet fenntarthatatlansága annak a piaci versenynek tudható be, amely egyenlőtlen játékszabályokkal folyik. Olyan feltételek mellett, amelyek folyamatosan a gazdagoknak kedveznek, a szegények, az elmaradottak kárára. A kereskedelem, a technika, az információs, távközlési és pénzügyi piac világméretűvé vált, mégis ebben a globális világban a leggazdagabb húsz százalék kilencvenszer többet keres, tizenegyszer több energiát fogyaszt, tizenegyszer több húst eszik, negyvenkilencszer annyit telefonál és száznegyvenötször több autót vásárol, mint a legszegényebb húsz százalék. Elképesztő aránytalanság! Földünk ötszáz legnagyobb multinacionális cége a világ lakosságának csupán 0,05 százalékát foglalkoztatja, kezében tartja viszont a világkereskedelem hetven százalékát, a közvetlen külföldi befektetések nyolcvan százalékát és a világgazdaság teljes kibocsátásának huszonöt százalékát. Ilyen egyenlőtlen feltételek mellett előre borítékolni lehet, hogy kik a nyerők. A szabad piac mindenhatóságát éppen azok propagálják, akik előnyös pozíciókból élnek lehetőségeikkel, miközben nem maga a piac a szabad, hanem csak van egy réteg, melynek (szinte) mindent szabad.
Közgazdászok, filozófusok, gondolkodók már a XIX. század végén felismerték, mit jelent az imperializmus, amit a kapitalizmus legfelsőbb fokaként írtak le. Aztán a XX. század nagyobb része azzal telt el többek között, hogy elhitették az emberekkel, hogy maga a piac végül majd igazságosan és hatékonyan osztja el a javakat és a hasznot. Mellőzve azt a tényt, amit szintén már az 1800-as években megállapítottak a közgazdászok, hogy a piac csak akkor működhet abszolút értelemben igazságosan, ha tökéletes a verseny, azonosak a játékszabályok és minden piaci szereplő azonos nagyságú tőkével rendelkezik. Ezek a feltételek a gyakorlatban általában soha nem teljesülnek. Így a dolog csak szép elmélet marad, mint a szocializmus, vagy a kommunizmus. A világgazdaság strukturális feszültségeit is felszínre emelte a válság örvénye. A fejlett országokat, élükön az Egyesült Államokkal, továbbra is a fenntarthatatlan túlfogyasztás, a mérleghiány jellemzi, amit ki más, mint a közepesen és gyengén fejlett országok finanszíroznak. Mára már az afrikai kontinens is nettó tőkeexportőrré vált a fejlettek, pl. az USA irányában. Ezt nevezi a szakirodalom „perverz tőkeáramlásnak”. Félő azonban, hogy a közeljövőben, a világgazdaságban ennél sokkal „perverzebb” dolgok is történnek majd…
