A múlt hétvégén Zentán a magyar kultúra napja alkalmából a VMMI plaketben részesítette Hegedűs Jánost, a nyékincei Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület elnökét is. Tulajdonképpen ez volt az appropója, hogy szerkesztőségünk néhány tagja felkereste e szerémségi falu szórványmagyarságát. Hegedűs jánossal nem csupán a művelődésszervezésről, hanem mint kiderült, komoly méhészeti tapasztalatairól is elbeszélgethettünk. Hogy az egybeesés, és részünkről a meglepetés még nagyobb legyen, a helyszínen tudtuk meg, hogy a vidék szaktekintélyével állunk szemben, az ősszel ünnepelték ugyanis a Hegedűs család százéves méhészetét.
– Öregapám 1911-ben kezdett méhészkedni. A Pesti Hírlapban lett figylemes az egyik felhívásra, mely szerint a magyar állam az ország méhészetének fejlesztése céljából mindenkinek ajándékoz kaptárt, aki igényt tart rá. Elfogadta az ajándékot, és azonnal vett mellé még egyet. Talán akkor még nem is gondolta, hogy ezzel hagyományt teremt ezen a vidéken –, meséli Hegedűs János. – Öregapám profi méhész volt, hétfőn reggel kivonult az erdőbe a méhei közé, szombat estig haza sem ment. A magával vitt cipót kint felszeletelte, minden napra egy-egy darab jutott, és a kunyhó tetején megszárította. Különben megpenészedett volna. A felhőtlen méhészkedés nem tartott sokáig, 1914-ben besorozták az I. világháborúba. Ekkorra hetven kaptárt hagyott itthon. Apám hatéves gyerekként egyedül folytatta a méhészetet, amíg vége nem lett a világégésnek, és nem tért haza öregapám. Azután sem hagyta félbe, 93 évet élt, ebből 85 évet méhészettel foglakozott. Én is –, folytatja János –, tízéves koromban hasonló sorsra jutottam, amikor édesapámat katonai gyakorlatra vitték, egyedül csináltam mindent. Félmeztelen, mezítláb pörgettem. Sapkát sohasem húztam. Megszútrak a méhek ugyan engem is, de hamar kifejlődött a szervezetem ellenálló képessége.
Egy évszázados távlatból visszatekintve mennyit fejlődött a méhészet?
–Tecnológia szempontjából óriási az előrehaladás, viszont szűkült a fajtakínálat, mert szegényebb lett a méhlegelő. Sok mindent másképp csináltak. Öregapám tavasszal az anyaméheknek levágta szárnyaikat, és nála nem történhetett meg, hogy rajzáskor az anya kirepül, és a fán marad valahol. A megcsonkított szárnyú anyaméhet, ha kimászott a kaptárból, a földön úgyis megtalálta. Gyufásdobozba tette vagy üres kaptárba, és a raj, ha nincs vele az anya, akkor visszajön. Nem kellett a fára másznia a rajért, ily módon mindig visszacsalta őket. Ez a könnyebb módszer, de az az ára, hogy a méhész méhei között él. Ilyesmire a mai világban már kevesen vállalkoznának.
Azután, a falu körül mindenütt legelő volt, a tarlón a tisztesfű. Ez a mai világban már nincs is, mert az ugarlás, a herbicidek megtették a hatásukat. Azonban minden rosszban van valami jó is, mert a kilencvenes évek háborús korszakában sok gazdának nem volt gázolaja tartlóhántásra, és ismét felütötte fejét a tisztesfű és a többi mezei növény, az aszotka, a repce...
A méhészet iránti szeretet tehát már kora gyermekkorban megpecsételődött...
– Igen, de igazából nyugdíjaztatásom után érkezett életem újabb határkőhöz. Elgondolkodtam, maradjak a szakmában és a továbbra is besegítsek az iskolai testnevelésben, vagy teljes odaadással foglakozzak a méhészettel. Az utóbit választottam. Nyékince a legméhészebb falu egész Szerémségben, 1978-ban én voltam a 103. bejegyzett méhész. Ezt az évet más miatt sem feledem, mert a környéken csak nekem sikerült útját állnom a méhek egyik pusztító betegségének, a Varroa atkák támadásának. A szaklapok már előbb figyelmeztettek: hogy Bulgária irányából érkezik a veszély, védekezni pedig úgy lehet, hogy a kaptár padlójára naftalinnal átitatott papírt helyezünk. Megtettem. A módszer bevált, és másnapra már valamennyi atkát felfogott. Nem így a kollégáknál, mert akik nem ügyeltek erre, azoknál a betegség véget vetett a méhészetnek. Nagyon sok kaptár kipusztult akkor.
Manapság hány kaptárt kell fenntartanai, hogy a méhészkedésnek gazdasági megalapozottsága is legyen?
Legalább 50 kaptárra lenne szükség, hogy a méhészetből szűken megélhessen a család. Ha nem hurcolkodunk, ha nem járunk legelőről legelőre, ha helyben méhészkedünk, akkor egy átlagos éveben kaptáronként 15–20 kilogramm mézre számíthatok. A méhészetben az értékesítés sohasem gond, minél tovább áll a méz, annál többet nyer a minőségén. Olvastam valahol, hogy az egyik fáraó piramisában is találtak mézet fogyasztható állapotban.
Melyik az igazi méz?
– Az igazi méz kristályosodik, és téves az a hit a fogyasztók körében, hogy a kristályos méz cukorból lenne. Minden mézfajtának más a kristályosodási időszaka. A tiszta akácméz 20–30 évig is folyékony marad, az olajrepce virágából készült méz a pörgetéstől számított három napra rá megkristályosodik, a napraforgóméznek két hónap kell, hogy megváltoztassa halmazállapotát, akárcsak a hársfaméznek. A fekete, vagy más néven az erdei méz, szintén folyékony marad.
Ha már az erdei méznél tartunk, mit fed ez az elnevezése. Az erdőkben található virágok képezik az alapanyagot, vagy valami más? A színe is nagyban különbözik a többitől.
– Az erdei méz sötét színű, majdnem egész barna, és nem is nevezhető virágméznek, hanem mézharmatnak. Nem is virágporból készül. Érdekes a története: egyes tetvek rátelepszenek a levélre, átszúrják azt, hogy kiszívhassák a nedveket. Azonban a levéltetvek,mérteikhez képest nagyon sok mennyiséget tudnak felvenni, de már megtartani nem képesek. A nedv csak „átmegy” a testükön. Az így keletkezett ürülék édeskés ízű, és szállnak rá a méhek. Ha ezt elmesélem, a vásárlóknak elmegy a kedvük a fogyasztásától, de tudni kell, hogy a fekete méz kiváló minőségű, ásványi anyagokkal telített, külföldön is az egyik legdrágább fajta. Érdekessége még az is, hogy nincs mindig, átlagban 7-8 évente tudunk ilyet pörgetni.
A méh erdei rovar, hazája az erdő. Amíg az ember a maga hasznára nem fordította, az erdőben, a fák odvában lakott. Az erdőben kedvezőbb éghajlati viszonyok uralkodnak, a tél is 1-2 fokkal melegebb, azután, a tavaszi fejlődésnek minden előnye is megvan, megtalálhatók a kora tavaszi mézelő virágok, a hóvirág, a vadjácint, a som, a barka, a fűzfa, a kökény. A méhésznek fő célja, hogy az akácfa virágzásáig minél erősebb családokat neveljen ki. Már augusztus elején megkezdődik a felkészülés, igyekszünk a családokat elegendő mézzel, fiatal anyával felkészíteni a teleltetésre, hogy tavasszal zökkenőmentesen és erőteljesen fejlődhessenek.
Hogyan készül a méz?
– A méhkaptár tulajdonképpen egy laboratórium, ahol a méhek a nektárból mézet csinálnak. A nektár 50 százaléka víz, amelyet el kell távolítani, ezt végzik a méhek. A szervezetükből olyan enzimeket váltanak ki, amelyek gátolják a nektár forrását, mert ha ez megtörténne, akkor cefrévé válna a kaptárok tartalma. Tehát a méh szervezete egyféle tartósítószert vált ki magából. Akkor kész a méz, ha a nedvességtartalmat 15 százalék körülire csökkentik, ezután a méhek lefödik viasszal, és többé nincs vízbefogadó képessége. Ha nem így történne, a méz ismét magába szívná a nedvességet, felhígulna, és ezzel romlásnak indulna.
Minden mézfajtának más a színe?
–Ahány virágból készül a méz, annyi a színárnyalat. Az akácméz szinte fehér, a napraforgóméz sárga.
Hogyan lehet megkülönböztetni a jó mézet a kevésbé jótól?
– Nehéz tanácsot adni, annyit mondhatok, hogy ismert méhészektől kell vásárolni. Az igazi méz „rakodik” öntés közben.
Milyen teendője van a méhésznek télen?
A méhek ilyenkor pihennek, de akad télen is teendő. Készítjük az új kaptárokat, javítgatjuk a meglévőket, ismerkedünk a szakirodalommal. A kaptárokat azonban ajánlatos időnként körbejárni, netán a szél vagy a vad feldöntötte őket. A méheket télen nem háborgatjuk. Minden koppanás felgerjeszti őket, és nagyobb az élelmefogyasztásuk, ez pedig többet árt számukra mint használ, mert megterhelik a gyomrukat, és ezzel növekszik a gyomorbetegségek veszélye. A kaptároknak télen csak a csend kell.
