Mennyei illatok! Édesanyám konyhájából áramlottak ki. Nem is titkoltam a kíváncsiságomat. Befelé nyomultam. A sütőben két gömbölyded szárnyas volt.
– Vár valakit ebédre? – kérdeztem, mintha nem tudnám, hogy Jánoska a váratlanul beköszöntő szünidő javát a nagyszülőknél töltötte.
– Várlak benneteket. Kacsasült citrommal és sörrel elkészítve – fedte fel a sütő titkát édesanyám.
– Fincsi ugye? Kettőt is sütünk, mert nagyanya szerint, ha leülünk ebédelni, a fogunk hegyére sem lesz elegendő egyetlen sült kacsa húsa – újságolta Jánoska.
– Te kis éhes, tetszik neked a sült kacsa? – kérdeztem.
– Nem is tudom. Inkább a kacsatollból készült párna. Képzeld, kacsapárnán aludtam! Nagyanya szerint még ti ketten tömtétek azokat a kacsákat, most pedig én alhattam a tollukon. Finom, puha, selymes párna! Hazavisszük? Már elkértem! Megengeded, hogy haazavigyemmm? Kérlekkkk?! – unszolt rámenősen a kicsi.
Közben reggel óta hurcolászta le-fel a házban a „kacsapárnát”.
– Vidd vissza a szobába, mert ebéd közben bezsírozzuk! – szólt rá édesanyám. – Majd később megbeszéljük a dolgokat. Teríthetitek az asztalt, kész az ebéd.
Közben mindenki az asztal mellé ült, édesanyám is. Felénk fordult:
– Először is, a recepthez tartozik, hogy tavaszra nektek is keltetek kiskacsákat, azután, majd ha felhizlaljátok, megtépitek a tollát, de ezt el ne áruljátok senkinek sem, mert beperelnek benneteket az állatvédők. Azt mondják, az únióban már nem szabad kínozni az állatokat. Tiltják a kacsák és a libák tömést, a tollkitermelést szolgáló tépést is. Szerintük mindez az állatkínzás kategóriájába tartozik. De hogyan lehetne az én kisunokámnak kacsapárnája, ha nincs kiskacsája?!
– Majd később még megbeszéljük a kacsatartást, először árulja már el édesanyám a sült kacsa elkészítésének a titkát.
– Két szép, nagy kacsát kívül-belül megsózol, egy kiskanál kacsazsírral átkened a külsejét, egy citrom levével jól átitatod a belsejét (felét az egyik kacsa belsejébe, a másik felét a másik kacsa belsejébe). Két fej gerezdekre bontott fokhagymát (nem kell megtisztítani) a kacsazsírral kikent tepsi aljára helyezünk, fél kiskanál szárított rozmaringgal, jobbik esetben egy frissen szedett rozmaringhajtással (ettől „bolondul meg” a kacsasült). 220 fokos sütőben pároljuk a húst, időnként végiglocsolgatva a 3-4 deciliternyi sörrel. Amint puhára sütöttük, a húst, kivesszük egy tányérra, szétdaraboljuk, majd a fokhagymagerezdekből kibújtatjuk a belsejét, elkeverjük a sörös-citromos sült hús mártásával, és megöntözzük vele a tányérra rakott, felaprított sültet. Friss krumplipürét tálalunk hozzá, vagy egresmártást, almamártást.
Délután felidéztük a régi tollas históriákat, a fosztókat.
– Valamikor tollal tömték ki a párnát, ahogyan akkor nevezték, a vánkust, a dunyhát. Mindezt a lányok vitték magukkal stafírként, amikor férjhez mentek. Nálunk két-három estén fosztottuk a tollat – emlékezett vissza édesanyám –, de volt, akihez egész héten eljártunk, mert sok lánya volt, ezzel több kötelezettsége is. A férfiak is ott ültek a sarokban, kártyáztak, énekeltek. Nekünk, lányoknak, asszonyoknak nem volt szabad énekelni, mert apróra fosztott toll szállt a levegőben, és a torkunkra, tüdőnkre szippanthattuk volna. Aztán, amint már említettem, szép finomra, apróra kellett szedni a tollat, mert ahogyan akkortájt mondani szokták, nehogy kiszúrja a vőlegény szemét. Annak idején nem is volt annyira divat a kacsatoll, ezt én csak most, a kisunokám miatt töltöttem párnába, leginkább a libatollat használták a kelengye készítésére. De szép idők voltak azok! Közösen elfogyasztottunk egy szerény vacsorát, volt bor és pálinka, a férfiak nótáztak, kártyáztak, beszélgettünk. A kezünk pedig járt, és a falu népe, ha ezt akkortájt nem is így hívták, közösségi életet élt.
– Mit kínáltak tollfosztáskor vacsorára? – kérdeztem édesanyámat.
– Leginkább kocsonyát, fánkot, pogácsát, bablevest. Egyszerű falusi ételeket.
Jánoska hazahozhatta édesanyám „kacsapárnáját” ajándékba, azóta minden este elmondja:
– Jót alszok, szépeket álmodok, nem adom senkinek.
Baráti üdvözlettel
