A földművelés kezdetén a termelékenység állandóan alacsony szinten mozgott. Az ükapák ugyanúgy készítették kőszerszámaikat, mint az unokák. Ezer esztendő még az ókori Egyiptom társadalmában sem hozott nagyon jelentős változást. Csupán az ipari forradalom szorította le a termelékenység megduplázódásának az idejét egy emberöltőnyire. Az Egyesült Államokban a termelékenység 1870 óta kb. 34 évenként kétszereződött meg. A fejlett iparú országokban a termelékenység duplázási ideje évtizedek óta 30–40 év között mozgott, máshol ennél lényegesen hosszabb is lehetett.
A tudományos tevékenység napjainkban ennél gyorsabban fejlődött, minden tíz évben megduplázódott gazdasági és műszaki következményeivel együtt. Újabban ez sokkal rövidebb idő alatt történik meg. Ez nem is csoda, hiszen a történelem kezdete óta élt összes tudósok és kutatók 90 százaléka ma él és dolgozik.
Ebben a szédületes fejlődésben és a nagy lehetőségek közepette mezőgazdaságunk nem találta meg a helyét. Ennek az oka inkább az irányítás dilletantizmusa volt, mint a külső körülmények. Az évtizedes nagy akarások iparosítási törekvéseinek ellenére vidékünk mégis nagyrészt mezőgazdasági jellegű maradt. A lehetőségeket nem használták ki, pedig a fejlett élelmiszer-termelésnek nálunk voltak és vannak a legjobb természeti és személyi adottságai.
Sajnos az integrált élelmiszertermelés helyett és annak nevében minden szinten külön-külön zsebre és kasszára folyt és folyik ma is a kalmárkodás, seftelés, üzletelés, s ez a mezőgazdasági termelést szűkebb és tágabb környezetünkben válságba juttatta.
Nagyon igaz a megállapítás, mely szerint a mezőgazdaság válsága a vidék válsága. Közép-európai viszonylatban, akárhogy is nézzük, a vidék mégiscsak egy-egy ország nagyobbik hányada, tehát a válság nem elhanyagolható. A közép-európai vagy a közép-kelet-európai „újdonsült demokráciák” -ban kevés helyen nincs ma válságban a mezőgazdaság.
Az iparosítási korszakot követő józanabb időben az volt a téma, hogy élelmiszer-termelésünk korántsem produkálja azt, amit a természeti adottságok lehetővé tennének. Emellett súlyos gond még falvaink elöregedése, és a mezőgazdasággal foglalkozó lakosságnak a városokba történő áramlása.
Sokan nem látják vagy nem akarják látni, hogy mi is a valódi oka ennek a társadalmilag nemkívánatos folyamatnak. Erre a kérdésre azonban minden „tudományos fölmérés” nélkül is feleletet kaphatunk: devalválódott a mezőgazdasági munka tekintélye és értéke.
Más tevékenységekhez viszonyítva a mezőgazdaságban megvalósítható jó kereset és jövedelem ellenére is a köztudatban romlik e munkának a presztízse az ipari munkához viszonyítva.
A mezőgazdasági szakmák, a gépészet kivételével, nem elég vonzóak még a mezőgazdaságban dolgozó szülők esetében sem. Sajnos ez a téves értékelés igen elterjedt nálunk, ami tulajdonképpen az uralkodó, de túlhaladott politikai szemlélet egyenes következménye.
Az így kialakult közfelfogás nagyban közrejátszott abban, hogy az emberek az úgynevezett ipari szakmákat ma is rangosabbnak tartják, fölemelkedést látnak benne a mezőgazdasághoz viszonyítva.
Az élelmiszer-termelés zavartalan fejlődésének egyik legfontosabb tényezője a mezőgazdasággal foglalkozók anyagi érdekeltségének előtérbe kerülése.
Az anyagi juttatás mértékének összhangban kell lenni a munka társadalmi hasznával, jelentőségével. Az anyagi, az erkölcsi ösztönzés, a munkakörülmények javítása és a településfejlesztés hozhatnak e téren valamilyen javulást. A mezőgazdasági termelést gazdasági tényezőkkel kell és lehet csak befolyásolni.
A korszerű mezőgazaságban az élőmunka rohamosan csökken, ugyanakkor nő annak jelentősége és felelőssége.
A mezőgazasági termelésben napjainkban az egységnyi élőmunka az eddiginél jóval kevesebb, ez azonban sokszoros mértékű holtmunka-ráfordítást tesz lehetővé, sőt szükségessé. A munkát kevés ember, de sok gép és vegyszer végzi. A rohamosan csökkenő élőmunkának azonban nagymértékben megnőtt a felelőssége és a fontossága. A termelés biológiai jellegéből következik, hogy a különböző munkafázisokban elkövetett hibák, tévedések javítási lehetősége jóval kisebb, mint az iparban.
Talán eljön majd az az idő, amikor az ipari mezőgazdaságot, az integrált élelmiszergazdaságot vagy még inkább a biológiai ipart az „elegáns” szakmák közé sorolják.
