Az európai politikai döntéshozók szinte naponta jelentenek be új szakpolitikai célokat és politikai elveket. Ugyanez érvényes az Oroszország elleni szankciókra, különféle büntetőintézkedésekre. Elsősorban az energiahordozók piacát forgatja fel a már egy ideje tartó zavaros helyzet. A klímavédelmi célok mellett a jelek szerint fontos szemponttá vált egy-egy ország esetében a kereskedelmi partner morális megítélése is. A következetesség helyett azonban sok esetben inkább egyfajta kettős mérce figyelhető meg.
A tagállamok véleménye nem volt, és máig sem egységes a szankcióknak az energiaszektorra történő kiterjesztésével kapcsolatban. Az Európai Bizottság „nyomására” a sorrendben ötödik szankciós csomagban az orosz szén embargója, a hatodikban pedig a tengeri úton szállított orosz olajra vonatkozó embargó is szerepel. A tagországok egy része ugyanakkor jelezte, hogy számukra gyakorlati okokból elfogadhatatlan az energiaszektor szankcionálása. Itt bukkan fel a dilemma, hogy ha Oroszországtól morális aggályok miatt nem kellene olajat vásárolni, akkor hogyan lehet az ellátást biztosítani.
A DEMOKRÁCIA, MINT KÉPLÉKENY FOGALOM
Európai cégek állítólag hamarosan, már júliustól megkezdhetik a venezuelai olaj szállítását Európába. A korábbi tilalmat feloldva az amerikai kormány is felhatalmazta a Chevron olajvállalatot, hogy tárgyalásokat kezdjen az ottani kormánnyal. Korábban a demokrácia védelmével indokolták a Venezuela elleni szankciókat, a különféle korlátozásokat, mivel eddig antidemokratikusnak tartották a latin-amerikai ország rezsimjét. A jogállamiság elveinek, valamint a polgári jogok megsértése miatt az EU számos venezuelai vezető ellen vezetett be szankciókat. A „főgonoszt” most máshol sejtik, vagy a puszta üzleti indítékok diktálják, de ha ez így halad, Venezuela lassan teljesen szalonképessé válik. Arról már nem is beszélve, hogy vannak más nagy olajkitermelő országok, hercegségek, királyságok, melyek szintén csak üzleti megfontolásból nevezhetőek demokratikusnak, a szó nyugati világban jegyzett értelmében.
Az Európai Unió erkölcsi okokból nem szeretne Oroszországtól energiahordozókat vásárolni. Ugyanakkor nem csak az ilyen értelemben kétes hírű Venezuelától szerez be olajat. Az utóbbi 18 évben mintegy 3,1 billió euró értékben importált olajat olyan államokból, amelyeket a Freedom House nem sorolt a szabad országok közé. Szintén egyfajta ellentmondásos morális helyzetnek tekinthető, hogy Németország például Katarral kötött átfogó energetikai együttműködést. Németország, mint Európa legnagyobb gazdasága, évi mintegy 100 milliárd köbméter földgázt fogyaszt. Ennek több mint a fele eddig Oroszországból érkezett. Most viszont a tervek szerint Katar 2024-ben megkezdi a cseppfolyósított földgáz (LNG) szállítását Németországba. Egyrészt az LNG drágább és környezetszennyezőbb, mint a vezetéken érkező földgáz. Másrészt Katart is több ízben is kritizálták az emberi jogok megsértése miatt. Úgy néz ki a rosszak és a kevésbé rosszak közül az utóbbiakat kell választani. De akkor vajon hol hózódnak a határok, hol van a piros vonal, amelyen innen még szabad valakitől valamit is vásárolni?
HONNAN LESZ NEKÜNK KŐOLAJUNK?
A háború kitörése óta Európa, illetve az európai országok számos elvet rúgtak fel, éppen azért, illetve azzal indokolva, hogy elvi kérdésekben a következetesség látszatát keltsék. De bizonyos folyamatok már a háborút megelőzően is felgyorsulni látszottak. Az elmúlt évek „lózungjai” alapvetően a fenntarthatóságról, a klímavédelemről szóltak. Valóban olyan mértékben kezdtük el a környezetünket rombolni, hogy valamit tenni kellett. Az EU egyre ambiciózusabb klímavédelmi célokat tűzött ki maga elé. Az egész energiarendszert a dekarbonizációnak rendelve alá, sokak szerint vállalhatatlan és felelőtlen célkitűzéseket fogalmaztak meg. A felvázolt főbb irányok pedig a megújuló energiaforrások és az energiahatékonyság lettek. A megújuló energia-felhasználás részarányával kapcsolatban először 40, majd 45 százalék, az energiahatékonyság szempontjából pedig a végsőenergia felhasználás tekintetében először 39, majd 41 százalék fogalmazódott meg célkent 2030-ig. Az élet, a kialakult helyzet azonban felülírhatja a terveket. Az orosz–ukrán háború kapcsán kialakult energiaválság nemcsak jelentős áremelkedést hozott magával, hanem súlyos ellátásbiztonságot érintő kérdéseket is felvetett.
Az orosz fosszilis energiahordozók dominanciája egyértelmű, ami országunk gazdaságát illeti. Rövidtávon nem tudjuk az orosz forrásokat nélkülözni a gazdaság sérülése nélkül. Talán még középtávon is lehetetlen olyan megoldást találni, ami nem jár súlyos következményekkel. Az energiaválság okozta magas energiaárak egyébként segíthetik a dekarbonizációs célok elérését, hiszen javítják a megújuló forrásokból nyert energiafelhasználás megtérülőségét. Óriási terheket róhatnak azonban aa fogyasztókra, valamint negatívan befolyásolják a gazdasági növekedést és a versenyképességet is. Ahhoz, hogy az épületeken megvalósuljanak a szükséges energiahatékonysági beruházások, például hőszigetelés, vagy kiépüljenek az alternatív elektromos, hőszivattyús fűtésrendszerek, modernizálva legyenek a távhőrendszerek, még évtizedekre lenne szükség. A tél viszont hónapok múlva be fog köszönteni.
