Az anyukám neve Hódi Éva, lánykori neve pedig, Deák Éva. Kék szeme van, pedig Bettinek, apának és nekem is barna a szemünk. Anyu magas, rövid szőkés, halványbarnás haja van.
Anyukám nagyon kedves, segítőkész, mert ha otthon nem tudom a házi feladatot, ő mindig segít, elmagyarázza, hogy mit kell csinálni. Szorgalmas, otthon főz, mos, mosogat, takarít, porszívózik, port töröl.
Egyszer mikor még kicsi voltam, anya és én voltunk egy vásárban. Mint mindig akkor is sok dolgot vett nekem. Nagyon fújt a szél. Jól szórakoztunk. Én megbotlottam és elestem. A térdem kicsit megsérült. Elkezdtem sírni, anya is szomorú lett, de megsimogatta a térdem, megpuszilta a sebe és el is múlt a fájdalom. Anyának az a fontos, hogy én egészséges legyek. Tovább mentünk és láttam, hogy ott lebeg sok szép különféle formájú lufi. Rögtön odahívtam anyát és megvettük a kutya alakút. Ahogy sétáltunk én boldogan fogtam a kezemben a lufi zsinórját, a lufi pedig magasan repült. Ekkor feltámadt a szél és elkezdte fújni a lufit, melynek zsinórja kicsúszott a kezemből. Megint sírásba kezdtem, de anya a lufi után szaladt és mikor a szél még magasabbra emelte volna, anya felugrott és elkapta a lufit. Odaadta nekem és én boldogan pusziltam meg anyát. S mikor a lufit kapta el, megint azért csinálta, hogy nekem, jó legyen hogy örüljek. Én nagyon szeretem őt, de ő mindig azt mondja, hogy ő még jobban szeret engem.
Ő mindig kedves hozzám, pedig én néha rossz vagyok. Akkor egy kicsit mérges, de két perc múlva boldogan ölel át. Ha nagy leszek olyan anya szeretnék lenni, mint amilyen az én anyukám. Nekem mindig az jut eszembe, hogy ha ő nincs, én se lennék.
