A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöksége idén is öt kategóriában ítélte oda a kimagasló teljesítményt nyújtó újságíróknak és szerkesztőségeknek járó szakmai elismeréseket. A döntés értelmében az Év Pályakezdő Újságírója díjat az idén Rizsányi Attila, az Újvidéki Rádió munkatársa vehette át a VMÚE fennállásának tizenötödik évfordulója alkalmából megszervezett rendezvényen Zentán. Az elismerés kapcsán felkerestük a fiatal újságírót, és magáról a díjról, a pályakezdésről, az újságírói szakma szépségeiről és kihívásairól, valamint további terveiről, célkitűzéseiről kérdeztük.
Rizsányi Attila, mint a Takarodó című éjszakai műsor vendége, Fotó: Gergely József
Dani Zoltán rovatvezető és Rizsányi Attila az Újvidéki Rádió szerkesztőségében, Fotó: Gergely József
A VMÚE fennállásának tizenötödik évfordulója alkalmából megszervezett rendezvényen Zentán, az Év Pályakezdő Újságírója díjat Rizsányi Attila, az Újvidéki Rádió munkatársa vehette át, Fotó: Gergely József
Mit jelent számodra az Év Pályakezdő Újságírója díj?
– Természetesen megtisztelő, jó érzéssel tölt el. Annál is inkább, mert szakmai egyesülettől kaptam, a saját szerkesztőségem felterjesztése nyomán, továbbá gratuláltak hozzá olyanok, akiknek a véleményét mérvadónak tartom. Elgondolkodtató is ugyanakkor több szempontból, kezdve onnan, hogy a díj elnevezéséből adódóan is besorol az újságírók közé, bennem pedig azonnal felmerül a kérdés: mióta és mi által vagyok az? Kétlem, hogy pusztán a munkahelyi besorolás vagy az egyetemi diploma bárkit azzá tehet, főleg nem tarthat meg ebben, ha nem viselkedik a szakma elvárásainak megfelelően. Másrészt fontos lenne rálátni, hogy a jóleső visszajelzésen túl mi mindennel jár az elismerés. A legtöbbet emlegetett felelősségen túl talán azzal is, hogy nagyobb lendülettel keressem a munkám hiányosságait, és még inkább dolgozzak azok kiküszöbölésén.
Hogyan tudtad meg, fogadtad a hírt?
– A felterjesztés híre eljutott hozzám, úgyhogy nem teljesen derült égből villámcsapásként ért Máriás Endrének, a VMÚE elnökének értesítő és gratuláló levele. Éppen egy délelőtti hírszerkesztői váltás közepe táján tartottam, úgyhogy azon kezdtem el mosolyogni magamban, hogy ezt az információt most magamnak kell-e közzétennem magamról. Szerencsére nem így volt, a délután folyamán vált nyilvánossá, úgyhogy még haza is jutottam egy rövid időre, mielőtt hívtak a kollégák, hogy menjek már vissza nyilatkozni a délutáni híradónak. Mentem.
Miért választottad ezt a pályát? Hány éve dolgozol újságíróként?
– Az újságírói címmel kapcsolatos dilemma azért is merül fel bennem, mert nem ezt tanultam az egyetemen, magyar nyelv és irodalom tanári diplomám van. Persze ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül a szakmában, sőt, és tudjuk azt is, hogy nem a végzettség, még nem is feltétlenül a papír teszi az újságírót, de azért nem árthat.
Kronologikus sorrendben elsőként az egykori Szabadkai Rádiót kell említenem, ahová középiskolásként kerültem be versmondóként, majd részt vettem az ifjúsági műsor készítésében. Amikor Újvidékre kerültem egyetemre hat évvel ezelőtt, a Vajdaság Ma hírportálnál kezdtem dolgozni, és nagyon sokat köszönhetek Sebestyén Imre főszerkesztőnek meg Náray Éva szerkesztőnek a lehetőségekért és főleg a visszajelzésekért. Azért például, hogy vették a fáradságot, és nemcsak korrigálták az esetleges hibákat, hanem fel is hívták a figyelmem arra, mit és miként lehetne jobban csinálni.
Mi áll hozzád közelebb, az írott vagy az elektronikus újságírás?
– Érdekes kettősség ez, egyrészt rádiós közegből indultam, de a legtöbb évet mégis az írott sajtónál töltöttem. Amikor tavalyelőtt visszakerültem mikrofonközelbe, valahogy a kettő ötvöződött. A legtöbbet azóta is szövegeket, híreket, összefoglalókat, kommentárokat írok, csak most úgy, hogy az a hallgató számára könnyebben érthető, értelmezhető, befogadható legyen, a stúdió pedig nem volt számomra idegen, a piros lámpa felvillanása sem frusztrált, inkább lendületet adott már az első időkben is.
Még a Szabadkai Rádió stúdiójában, Fotó: Gergely József
Mi jelent számodra kihívást a szakmában?
– Január óta kihívást jelent minden szombaton a déli híradó utáni 55 perc, azaz az Objektív című műsor. Zöldfülűként kerültem be tapasztalt és sokat látott kollégák közé, ebben a közegben kell megszólalni az adott hétnek szerkesztő által legfontosabbnak látott hazai és külföldi eseményeiről. Megtisztelő ez a bizalom, de kételyeket is ébreszt. Akkor is, amikor az egyik beszélgetőtárs vagyok, hát még amikor szerkesztői feladatokat látok el. Emellett kihívásnak élek meg minden interjút, beszélgetést, amikor a legjobbat kell kihozni egy témából, alanyból, és már akár egy rossz indítás is megölheti az egész anyagot, utólagos korrigálásra pedig nincs lehetőség. De persze nem szabad megfeledkezni a „mindennapi” munka kihívásairól sem, arról, amikor jól össze kell foglalni röviden egy-egy témát, megfelelő koncepciót kell találni egy nem szokványos hírekből felépülő híradáshoz, vagy csak rendkívül gyorsan kell reagálni úgy, hogy az eredmény korrekt, sőt minél jobb legyen.
Az újságírói szakma szépségei?
– Nem értek egyet azokkal, akik szerint ez a szakma mindennap valami újat hoz, emiatt izgalmas. Igenis vannak nagyon szürke, langyos napok, amikor „nem történik semmi”, de ekkor is ki kell tölteni a híradót, a műsorokat. Vannak viszont olyan napok is, amikor zajlanak az események, pezseg az élet a szerkesztőségben, a kollégák heves vagy visszafogott eszmecseréket folytatnak az aktualitásokról. Természetesen ott vannak mindazok az élmények, amelyek csak újságíróként szerezhetőek be, ezek sem feltétlenül csak pozitívak, de mindenképpen többletet adnak. A piros lámpa fényében kialakuló lélekállapotról vagy a fontos(nak érzett) cikk megjelenése utáni örömről pedig már sokan és sokat értekeztek, ebbe bele se kezdenék.
Emlékezetes pillanatok?
– Az első cikkem vagy az első élő műsorom felemlegetése helyett azt emelném ki inkább, hogy nemrégiben olvastam egy magyarországi újságíró könyvében, hogy különösen a politikai újságírás terén a kampányidőszak egy jutalomjáték, hiszen ekkor felpörögnek az események: a politikusok érdeke, hogy előtérbe kerüljenek, nem kell külön vadászni őket stb. Amióta viszont én kezdtem, meg se tudom számolni, hány kampányunk volt, beleértve a köztársasági parlamenti, államfői, tartományi, helyhatósági, nemzeti tanácsi, magyarországi voksolásokat. Már a rádióban is követhettem hírszerkesztőként választási éjszakát, ami mindig külön izgalmas, és számunkra nem is feltétlenül az eredmény, hanem annak közvetítése szempontjából. Neveket is említhetnék, kikkel volt jó érzés interjút készíteni, de említhetném a legutóbbi zágrábi vagy a korábbi kopaoniki tudósításaimat, amikor viszonylag sok információt rövid idő alatt tömören kellett visszaadni. Továbbá a sietős híradókat, amikor az utolsó pillanatban történik valami.
Jövőbeli tervek, kitűzött célok, álmok?
- Itt is szeretném megragadni a lehetőséget, hogy rámutassak a fiatal újságíró-nemzedék áldatlan helyzetére, amelyben sokszor nehéz, szinte lehetetlen tervezni. Azokhoz képest, akiknek nincs rendezett státusa, a tiszteletdíjak érkezésére kell várniuk hónapról hónapra, még viszonylag jó helyzetben vannak azok, akiknek a kormányintézkedések nyomán nem lehet állandósítani a munkaviszonyát, de a szerződés lejárásának határideje is elég fenyegető tud lenni, és főleg távlati tervezgetésre nem nagyon ad lehetőséget. Maradjunk tehát a rövid távú terveknél, céloknál: számomra az talán, hogy minden egyes munkafeladatnak minimum korrektül eleget tudjak tenni, akkor is, ha épp nem vagyok kellően motivált hozzá. Találjam meg azt, ami motiválni tud azokon a bizonyos „nemtörténiksemmi napokon”. A kényes helyzetekben is úgy járjak el, ahogy azt egy „igazi újságírótól” elvárnám.
