Köztudott, hogy a legtöbb ember nem szeret a nyilvánosság előtt beszélni. Sokak számára nem ismeretlen érzés, amikor szereplés előtt izzadni kezd a tenyerünk, felgyorsul a szívverésünk, úgy érezzük, mindent elfelejtettünk. A legtöbb ember ezért, ha lehetséges, inkább elkerülné a nyilvános szereplést. Pedig előbb vagy utóbb mindenki rákényszerül arra, hogy tömeg előtt mondjon beszédet. Az iskolában, az egyetemen, rendezvényeken.
Jómagam sem szeretek tömeg előtt beszélni. Egyetemi éveim alatt azonban többször kellett prezentációt tartanom. Ráadásul szerb nyelven, ami tovább növelte a félelmemet. Habár jól beszélek szerbül, mégsem az anyanyelvem. Még jobban ügyelnem kellett a megfelelő kiejtésre, a helyes nyelvtanra. Tisztában voltam azzal, hogy diáktársaimnak szerb az anyanyelve. Tehát ilyenkor mindig izgultam, még akkor is, ha jól ismertem a közönséget. Ezért próbáltam gyakorolni, például otthon hangosan felolvastam a szöveget. Ez sokat segített, magabiztosságot adott. Nem tudom, vajon milyen érzés lehet több száz ember előtt felszólalni. Amikor különböző eseményeken vagyok, mindig meglepődöm azon, hogy egyesek milyen jól tudnak nyilvánosság előtt beszélni. Nyilván ők sem így születtek, már megszokták a szereplést. Egyszer olvastam, hogy a legjobb előadók is több hétig készülnek egy nyilvános beszédre. A szakértők számos tanácsot adnak, hogyan legyünk úrrá félelmünkön. Például nagyon fontos kiválóan ismerni a témánkat, nem a közönségre kell figyelni, hanem a saját mondanivalónkra. Akkor tudunk azonban igazán jobbak lenni, ha sokszor beszélünk nyilvánosan. Ezen a téren is érvényes a mondás: A gyakorlat teszi a mestert.
