Megszámlálhatatlan élményem fűződik a néptánchoz. Június első hétvégéje mindig is különleges volt a néptáncosok, a zenészek, a népdalénekesek, a szervezők és a rendezvénynek otthont adó település lakói számára. Őszintén bevallom, nem tudom hány éves lehettem, amikor szüleimmel először látogattunk el a Durindóra és a Gyöngyösbokrétára. Vajdaságban ez számít a legkiemelkedőbb népművészeti – népzenei – néptáncos fesztiválnak. Ilyenkor a színpadon élednek újjá a népi hagyományok és szokások. A táncegyüttesek számára ez egyfajta szakmai kihívás, de annál talán sokkal több is. Gyakran felmerül a kérdés, hogy a különböző fesztiválok, a szakmai megmérettetések következtében a színpadra állított koreográfiákkal megőrizhető-e az eredetiség, autentikusság. Az együttesi munkában ez kihívás és motiváció is egyben. A színpadi reprezentációra szükség van. Néptáncosok lévén azonban pontosan tudjuk, hogy elsősorban magunk örömére szabadon táncolunk, mint azt egykor tették őseink.
Fotó: Ótos András
A néptánc világába egészen fiatalon csöppentem bele. A topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központban nőttem fel. Ennek köszönhetően nemcsak, hogy ott táncoltam, hanem szüleimmel folyamatosan figyelemmel kísértük a különböző műsorokat, a fesztiválokat, és a néptáncosokkal együtt utaztunk a külföldi fellépésekre. A Gyöngyösbokrétán való részvétel pedig szinte magától értetődő volt. Akkor még kislányként követtem a fellépők minden mozdulatát. Mindig is lenyűgözött az, hogy a táncosok milyen felelősségteljes hozzáállással csinálták végig a fellépéseket. A szebbnél szebb viseletekről ne is beszéljünk. Idővel aztán alig vártam, hogy a Kőketáncot követően, egyszer én is a Gyöngyösbokréta színpadán táncolhassak.
Később az újvidéki Vajdasági Magyar Népművészeti és Közművelődési Központ oszlopos tagja lettem. A szabadidőm nagy részét a Csűrdöngölő táncegyüttessel töltöttem. Hosszasan készültünk a fellépésekre, a Gyöngyösbokréta előtt pedig ráhangolódtunk a megmérettetésre. Az utolsó próbák egyikén általában viseletben gyakoroltunk. A néptáncon keresztül azonban nem a színpadi szereplés nyert értelmet. Megtanultuk, milyen érzés az, amikor egy közösséghez tartozunk, és csak a kemény munkának van eredménye. Csakis alázattal és megfelelő hozzáállással van értelme annak, amit csinálunk. Egy néptánccsoport tagjának lenni azt jelenti, hogy mindenki a maga módján hozzájárul a próbákhoz, a táncegyüttes működéséhez és hétköznapjaihoz. Próbákon és gyakran azok után is barátkoztunk. Megismertük egymást, és ennek köszönhetően a színpadon együtt lélegzett az együttes. A próbákon, a fellépéseken, a közös utazásokon összekovácsolódott a csapat.
Számomra az egyik legkedvesebb emlék Kolozsvárhoz fűződik. A vendéglátóink egy nap elvittek bennünket a helyi kalandparkba. A különböző feladatokkal és erőfeszítő gyakorlatokkal olyan izmokat mozgattunk meg, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek. Másnap pedig egész napos felvonulás és fellépés következett. Aznap két különböző koreográfiával mutatkoztunk be a közönség előtt, ami többek között azt is jelentette, hogy gyorsan át kell öltöznünk. A lábunkat alig emeltük, és még az öltözés is nehezen ment. Mindezek ellenére tudtuk, hogy a műsort tökéletesen szeretnénk színre vinni. Mindannyiunkban benne volt az, hogy a tánc adott stílusjegyeinek ott kell lenniük, és a lépéseket ki kell táncolnunk.
Éppen ezért más fesztiválokhoz hasonlóan, a Gyöngyösbokréta számunkra nemcsak a megmérettetést jelentette. Minden a táncról, a zenéről és a közösségről szólt. A többi táncegyüttes tagjaival régi ismerősként köszöntöttük egymást, és a fellépések között volt időnk barátkozni. A színpadon pedig szívvel, lélekkel táncoltunk. Mindannyian oda tettük magunkat, ez pedig jó érzéssel töltött el bennünket. A műsor után hol elégedetten, hol kritikusan jöttünk le a színpadról. Amikor táncoltunk, a külvilág mintha megszűnt volna létezni. Abban a pillanatban mintha másik dimenzióban lettünk volna. Egyik évben a Gyöngyösbokréta színpadán süvített a szél. Volt olyan pillanat, amikor nem hallottuk a zenét, esetleg csak a mellettünk táncoló párosnak az énekhangja ért el hozzánk, de néha még azt is elfújta a szél. Kizárólag a páromra tudtam figyelni, és követtem őt. A magyar néptánc önmagában az jelenti, hogy nem vagyunk egyedül. A női és a férfiszerep kiegészíti egymást. Megtanultunk bízni egymásban, megismertük önmagunkat és a másikat. Mindannyiunkat a néphagyományok szeretete köt össze, és mindenki mögött ott van az egész éven át tartó, sőt mondhatni egy életen át tartó hosszadalmas, kemény munka. Olykor fáradtak, kimerültek vagy éppen betegek voltunk, mégsem hagytuk volna ki a próbákat vagy a fellépéseket. A tánc elemi erejének köszönhetően minden egyes alkalommal újabb energiát merítettünk. Mindezt pedig önmagunkért tettük. Számos nemzedék cseperedett így fel. Megtanultuk, hogy megbecsüljük azt, amink van: őseink örökségét.
