Levél barátnőmnek

Soha sem voltam jó levélíró, de ha kellett, magam elé tettem a fehér papírlapot és felül, a lap közepén odakanyarintottam, hogy Kedves Barátom! Majd megírtam a szöveget, igyekeztem minél szebben – ugyanis mindig is csúnya volt a kézírásom –, hogy akinek küldöm, el is tudja olvasni, a végén aláírtam, odabiggyesztettem a dátumot, meg a város vagy a falu nevét, ahonnan jelentkeztem. De volt, hogy már a levél elejére, az üres lap jobb felső sarkába írtam a dátumot, ezzel is egy kicsit húzva az időt, arra várva, hogy majd maguktól elerednek a szavak.

Miután elkészült a szöveg, a papírlapot szépen összehajtva a borítékba tettem, a hátulján levő háromszög alakú papírzár ragasztóját körülnyaltam és lezártam. Ezt követte a címzés: a név, a helységnév, az utcanév, a házszám, esetenként az ország neve is. A hátsó oldalra pedig a saját nevem és címem került.

A városban sok helyen volt postaláda, ahova becsúsztathattam a borítékot.

A levél úton volt, bennem pedig napról napra nőtt a bizonytalanság, a várakozás. Vajon megkapta-e? Mit szól soraimhoz? Miért nem ír? Írhatna már!

Néhány nap múlva, vagy egy-két hét elteltével, a postaládámban várt a válaszlevél. Örömmel bontottam fel, olvastam és szinte már nyúltam is a tollért.

De megtörtént az is, hogy válaszra sem méltatott levelezőtársam.

Vali és Kati néni esetében ez kerek hetvenöt esztendőn át egyszer sem történt meg.

Válaszlevél mindig volt.

KATI NÉNI NINCS OTTHON

Vali néni most Újvidéken él, de hetvenöt évvel ezelőtt, tizenhárom éves korában Szabadkán volt diáklány.

– Akkor a polgáriba jártam, az általános iskolát pedig Adán végeztem. Kántor Oszkárral egy elemiben – emlékszik vissza.

Lékó Valéria Oromon született. Ezerkilencszázötvenkettőben Somogyi Istvánhoz ment férjhez és Újvidékre költöztek. Felvette a Somogyi nevet, amelyet ezerkilencszázhetvenegyig viselt. Ekkor lett Felbab Valéria. Ezt a nevet olvasom arról a borítékról, amelyet a magyarországi Kisújszálláson adtak fel tavaly augusztusban. A boríték jobb felső sarkában (nem a hátulján, ahogy annak idején jómagam volt írtam) a feladó neve és címe. Így:

F: PARDI JÓZSEFné

5310 KISÚJSZÁLLÁS

Nyár-u 31.

Nemrég úgy hozta a sors, hogy éppen Kisújszállásra kellett mennem. Amikor kolléganőm, Somogyi Márta, Vali néni lánya ezt meghallotta, elmesélte édesanyja és Kati néni sokévi levelezésének történetét. Azonnal eldöntöttem, hogy felkeresem Pardi Józsefnét, azaz Kati nénit, aki kilencven éves ugyan, de Márta tudomása szerint még jó egészségben van. Sajnos, nem volt szerencsém. Csak menyét találtam otthon, ő is éppen munkába sietett, a kaput zárta amikor odaértem.

– Kati néni nincs itthon. Vendégségben van Miskolcnál élő rokonunknál. Néhány hétre utazott el. De megadhatom telefonszámát, hívja fel, biztosan megörül annak, hogy hírt hozott Valikáról.

Feljegyeztem a mobilszámot, és megbeszéltük, hogy majd fényképet küld Kati néniről, mait is, fiatalkorit is. Szerettem volna beleolvasni egy-két gyerekkori levélváltásba is, de erre sajnos nem volt alkalmam. Maradt tehát a telefon.

LEVELEZNI SZERETNÉK EGY DÉLVIDÉKI LÁNNYAL!

Amikor hívtam, már visszajött Miskolcról, mégsem volt otthon.

– A kórházban fekszem, de hallottam, hogy keresett, aranyoskám. Betegeskedem, de bízok abban, hogy a vizsgálatok után hazaengednek. Amint hazaérek, keresek fényképeket, meg levelet is, unokámmal elküldetem, remélem lesz rá ideje.

Két fia van, László és Lukács.

– Unokáim Zsanett, Maja és Zsuzsa, dédunokáim pedig Péter és Sára Bjanka. Sokat szenvedtem életem során, mégis azt mondom, hogy boldog vagyok. Férjemmel is jól éltünk. József hentes volt, az apja is az volt és most a fiam is hentes. Apáról fiúra szállt az üzlet. Sajnos férjem ágyban fekvő beteg lett, húsz évig ápoltam, tizennyolc évvel ezelőtt halt meg. De ne csak én beszéljek, mondjon valamit Valikámról. Jól van? Tudom, hogy Újvidékre költözött, lánya írt levelet, válaszoltam is rá. Nagyon jó barátnők lettünk, minden titkunkat megosztottuk egymással, bánatunkat, örömünket is. De jó volna, ha még egyszer találkozhatnánk!

Vali néni is ezt szeretné, de mindketten tudják, hogy erre már aligha kerülhet sor. Már a levélírás is komoly gondot okoz mindkettőjüknek. Pedig annak idején de sokat leveleztek!

– Nem tudom, hány levelet váltottunk hetvenöt év alatt, de nagyon sokat – mondja Vali néni. Úgy kezdődött, hogy egy újságban láttam egy felhívást, amelyben az állt, hogy délvidéki lányokkal szeretne levelezni egy lány Kisújszállásról. Már nem emlékszem az újság címére, de valamilyen gyereklap volt.

Kati néni azt mondja, hogy az újságot Magyar Tavasznak hívták.

– Ha jól emlékszem. Fiatalokhoz szóló lap volt. Felhívásomra többen jelentkeztek, de én Valikámat választottam. Nem tudom miért, talán megéreztem, hogy vele örök barátok leszünk.

E-MAIL KISÚJSZÁLLÁSRÓL

– Mikor is találkoztunk először? Már nem is tudom, de tudom, hogy sokszor, és azt is, hogy utoljára harmincnyolc évvel ezelőtt. Zsanikám akkor volt újszülött baba. Eljöttek hozzánk, ősz lehetett, emlékszem, hogy hoztak magukkal egy csíkos, hosszúkás tököt. Még soha sem láttam ilyet. Mindig nagyon  örültünk egymás találkozásainak, akkor is, amikor mi látogattunk Zentára. Sokat beszélgettünk, mindenről, nagyon jól éreztük magunkat. Sajnos, elszállt felettünk az idő.

A napokban én is kaptam Kisújszállásról egy levelet. De már nem olyan levelet, hanem egy sima gyorspostával küldött levelet. E-mailt.

„Többszöri egyeztetés után, ily módon küldöm a Nagyikám (Katica) által összegyűjtött levelek egy részét. Sajnos nem talált Vali néniről fényképet, pedig azt mondja, volt neki. Magáról is csak ennyit.

Remélem elegendő lesz a cikk megírásához.

Ha tudok még valamiben segíteni ezen az e-mail-címen el tud érni!

Tisztelettel: Pardi Zsanett Katalin.”

Egy kattintás, egy köszönöm, még egy kattintás és máris ott volt a válasz Zsanett gépében.

A levélírás ma ennyi.

– Volt, hogy sokáig, több hétig is nem írtunk, de soha sem történt meg, hogy elfelejtettünk volna válaszolni egymásnak – hallgatom Vali nénit, aki az Újvidéki József Attila Általános Iskolában tanított történelmet és földrajzot.

És ugyanezt mondja telefonba Kati néni is, a „Drága Katikám”.

Néhány levelet kapok, „Katókám és a többiek!”, „Édes Valikám és Márta!”, „Katikám!”, „Szeretett Valikám és Márta!”…

Egy tavaly októberben írt levél vége: „Befejezem, remélem olvasható lesz. (Két napomba került). Sokszor, szeretettel gondolok Rátok örök, hű barátsággal, jó egészséget, békés, boldog napokat kívánok: Kati.”

Részletek egy másik levélből: „Hát igen, ez az év is elfutott, úgy hogy nem keltünk útra. Már sehova sem megyünk. Útlevelem sincs, sem kocsim, nem is szeretnék most már utazni. Fáradt vagyok. Leveleim is Márta írja. Én diktálom, ő írja...”

ŐK MÁR SZÁMÍTÓGÉPEN LEVELEZNEK

Szerettem volna azokba a levelekbe is beleolvasni, amelyeket még kislány korukban váltottak egymással. Vajon mi foglalkoztatta akkor őket? Biztosan írtak az iskoláról, a tanárokról, a fiúkról, aki kedvesen mosolyog rájuk és néha-néha hazakíséri őket.

… Fekete a haja, szeme kék, és amikor rám néz, csillog a szeme. Kissé magasabb, mint én. Tegnap megfogta a kezem, azt hittem elájulok. Bársonyos volt és meleg. Képzeld, megcsókolt! Egész testem remegett, majdnem összecsuklott a lábam. Nem tudom, mi van vele, elköltözött és nem ír. De hogyan is írna, amikor a címem sem tudja. Képzeld, kaptam tőle levelet! Jól van, és azt mondja, hogy hamarosan találkozunk. Hát, küzdök a matekkal, nem tudom miért, de a tanár nem szeret engem. Akkor is rossz jegyet ad, ha jól felelek. De szeretnék már veled találkozni, hogy lássalak. Köszönöm a fényképed. Mindig magammal hordom…

Nem kaptam ezekből a levelekből. Pedig biztosan valahol megvannak, egy láda aljában lapulnak, arra várva, hogy egyszer majd valamelyik unoka vagy dédunoka rájuk találjon. Jelentenek-e nekik bármit is majd ezek a megsárgult lapok?

„Júliusban voltak itt Pacsérról az iskola hívására. A dédunokám Peti vendége volt két kisfiú. Peti is volt májusban Pacséron náluk… Peti 12 éves… Ők már számítógépen leveleznek...”