Válásokkal és párkapcsolati bizonytalanságokkal teli világunkban megnyugtató érzés hallgatni egy olyan pár történetét, akik már hetven éve harmóniában élnek egymás mellett. S bármilyen meglepő is, nincs ebben a történetben semmi drámaiság, semmi csavar. Itt „csupán” a szeretet és a türelem szőtte a szálakat az évtizedek során.
Lajos és Irénke napjainkban (Balázs Andrea felvétele)
Belépve a Baji házaspár kapuján, barátságos környezetbe toppanok. A bejáratot övező falakról hatalmas régi tájképek szemlélik a látogatókat. Van bennük valami igéző, ami nosztalgikus érzéssel tölti el az embert. A házon érződik, hogy lelke van, s hogy hosszú múltra tekint vissza. A kertben Irénke fogad. Ő a család idősebbik lánya. Úgy hívják, mint az édesanyját.
–Gyere, már várnak téged! Felkészültek az interjúra – mondja derűsen.
Ahogy belépek, üdvözlés gyanánt a következőt szegezi nekem a fotelban üldögélő Irénke néni:
– Ismertem még az üköregapádat is, az András bácsit. Ő volt a családom kedvence. Mielőtt dolgozni ment volna, minden reggel bejött egy pálinkára. Akkoriban még kislány voltam…
Megdöbbenve könyvelem el magamban, hogy ez még az 1930-as évek végén történt. Hihetetlen hallgatni, hogy emlékezetében milyen élénken élnek még ezek a pillanatok. Azóta számtalan év eltelt, s Irénke néni 87, Lajos bácsi89 évet tudhat maga mögött, házasságuk pedig 70 esztendeje tart. Mind a mai napig apunak és anyunak szólítják egymást.
Baji Lajos az egykori Terján falun született. Csókán valószínűleg ő a legidősebb Terjánból elszármazott, még élő személy. Kérdésemre, hogy mikor jött Csókára, először nem találja a pontos választ, s mindjárt feleségéhez fordul, aki rögtön rávágja, hogy 1936-ban.
– Annyira jó az emlékező tehetsége, hogy hihetetlen – jegyezi meg Lajos csodálkozva.
Irénke a csókai Závodszki család leszármazottja. Édesapja és a család többi férfi tagja Verbászon vállalt idénymunkát, s mivel ott apját igen megszerették, rávették, hogy maradjon. Így, 1929-ben feleségével és három lányával át is költöztek oda. Irénke néni már Verbászon született negyedik gyermekként, azonban a sors mégis visszahívta Csókára…
Az első randevú előtt készült kép 1948-ban
– Hétéves koromban, amikor a nővéreim bérmálkoztak, meglátogatott bennünket édesapám testvére, és annak felesége. Ők Csókán éltek, a nagybácsi szabómester volt, és jól is ment neki az ipar abban az időben. Mivel nem volt gyermekük, az ángyikám csalogatott engem, hogy költözzek hozzájuk. Örültem, hogy utazhatok és így eljöttem velük. Mindjárt szebbnél szebb ruhákat vettek nekem, úgy öltöztettek, mint egy babát. Itt maradtam végül. Itt vészeltem át a háborút, az iskolát is itt jártam ki, s tizenhat éves koromban megismertem a férjemet – mesélte Irénke, aki még ma is pontosan emlékszik arra az estére.
–1947 szilveszterén mindketten ugyanott ünnepeltünk. Természetesen a szüleinkkel, mert abban az időben még nem lehetett máshogy a fiataloknak. A férjem és én is nagyon szépen táncoltunk, és a házasságunk is valójában a táncnak köszönhetően született. Felkért azt hiszem, egy angolkeringőre. Akkor közelebbről is megnéztük egymást, s mindketten tudtuk a másikról, hogy ő az igazi!
A pár nem várt sokat, a következő év őszén meg is házasodtak, de persze az ő esetükben sem ment minden zökkenőmentesen. Sokan megpróbálták lebeszélni őket, arra hivatkozva, hogy nem elég értettek még a házasélethez. Azonban a szerelemes fiatalok nem engedték, hogy bárki felülírja az elhatározásukat. Miután Irénke néni megkapta szüleitől az engedélyt, 1948. november 14-én összeházasodtak Lajossal.
– Így kerültünk össze, és azóta is együtt vagyunk, hála a Jóistennek! Egy napot sem váltunk el egymástól a katonaság kivételével – mesélte a feleség, majd férje hozzátette:
–Házasságkötésünkre rá egy évre be kellett vonulnom. Két évet voltam katona Szarajevóban. Már a nagyobbik lányunk, Irénke megvolt akkor. Szerencsére sokszor hazaengedtek, meg anyu párszor meg is tudott látogatni.
A hetven év alatt a házaspár nagyon sokat utazott: többször megfordultak a németországi rokonoknál, Erdélyt is körüljárták sátorral, Bulgáriába és a Fekete-tengerre is eljutottak Zastavájukkal. Emellett jártak még Magyarországon, Szlovéniában és Olaszországban is. Bevallásuk szerint a legszebb kirándulásokra akkor került sor, amikor még a gyermekeik kicsik voltak.
– Legemlékezetesebb utazásunk a szlovéniai Dobrnára volt. Minden úgy kezdődött, hogy a kisebbik lányom, Ibolya egyszerre nagyon sok hideg vizet ivott és leforrázta a tüdejét. A doktornő azt mondta, hogy csak az erdei levegő segíthet neki a teljes gyógyulásban. Nem emlékszem pontosan, de 1960-ban vagy 61-ben elhatároztuk, hogy megfogadjuk a tanácsát és elmegyünk Szlovéniába: összepakoltunk, nagy ládákba csomagoltuk a ruhákat és az élelmet. A sonkától kezdve a tojásig mindent vittünk, mert azt hittük, hogy ott majd éhen halunk. Két kedves ismerősünket, Vera és Milka nénit is magunkkal hívtuk. Csodálatos kikapcsolódás volt – magyarázta nosztalgiával a feleség.
Lajosnak és Irénkének két lányától három unokája és három dédunokája van. A családi kötelékek nagyon szorosak közöttük. Rengeteget jártak hozzájuk az unokák, a középiskola végéig minden hétköznap náluk ebédeltek. Most is – ha idejük engedi – meglátogatják a nagyszülőket, s ez a dédunokák esetében sincs másképp. Abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy családjaik a közelben, Zentán illetve Csókán laknak. Csupán egyik unokájuk él és dolgozik Magyarországon. Elmesélték azt is, hogy minden vasárnap délután náluk van a „felfordulás”, mivel ott van mindig szinte majdnem az egész család.
– Ilyenkor a tata kicsit mérges, mert a legkisebbek mindent megfogdosnak, de mondom neki, hogy nem baj. Nagyon szeretem a dédunokáimat, az unokáimat és a lányaimat is. A házassági évfordulót is természetesen együtt fogjuk ünnepelni – tette hozzá Irénke.
Emlék az egyik budapesti kirándulásról
A házaspár történetében nem új keletű dolog a nagycsaládos életforma. Mivel kezdettől fogva abban a házban éltnek, ami Irénke néni nevelőszüleié volt, az évek során három generáció is egy fedél alá került. Igaz, mindenkinek megvolt a saját lakrésze, mégis egy épületben élték le az életüket az idősebbekkel. Ma már csak egy – az eredeti régi ház – részét használják Bajiék.
– 1958-ban hozzáépítettünk egy új részt a házhoz, mivel a kislányoknak is kellett már külön szoba, és amúgy is kicsit szűkös volt már a hely. A fürdőszoba közös volt, ide két ajtó nyílt: egyik a mi lakrészünkből, a másik pedig az öregekéből. Mikor a szüleim betegek lettek, őket is áthoztuk ide Verbászról. Végig itt éltünk együtt, semmi baj nem volt. Kicsit hallgatni kellett, meg szót fogadni, és folyt az élet a maga módján. Én mindig olyan természetű voltam, hogy rájuk hagytam. Amit ők mondtak, nekem az volt a jó. Sőt, a férjem is kicsit türelmetlenebb jellem, de kibírtuk valahogy – jegyezte meg nevetve Irénke.
Ugyan mozgásuk már nem a régi, de szellemi képességeik még mindig tökéletesek. Szerintük ehhez hozzájárult egyik kedvenc időtöltésük, az olvasás. Házukban is látszik nyoma az irodalomnak, hiszen rengeteg könyv fellelhető benne. A házaspár szerint ennél sokkal több kötetük volt, de az unokák több sorozatot is kisajátítottak maguknak. Azonban nemcsak a könyveket, hanem az újságokat is rendszeresen olvassák még most is. A Magyar Szót az első szám óta veszik mind a mai napig, minden egyes nap.
– A faluban az újságosnál miénk volt az „egyes számú” Magyar Szó – jegyezte meg mosolyogva Lajos bácsi.
– Nem tudunk újság nélkül élni! – tette hozzá komolyan Irénke néni.
Sajnos a lábaik már igencsak fájdogálnak – főleg Lajosé, aki kereskedő volt, s ebből kifolyólag nagyon sokat cipekedett –, de ennek ellenére nem panaszkodnak az egészségükre. A gyógyszerszedést sem szeretnék túlzásba vinni, jelenleg is csak vérnyomáscsökkentőt használnak. Ezek mellett vitamint és sok gyümölcsöt fogyasztanak. Irénke még most is mindennap letörölget, elkészíti a reggelit, felteszi az ebédet, sőt a járókeret ellenére is felsöpröget.
– Nem csoda, hogy ezeket megcsinálom, még ki kell szolgálnom a drágámat – mondta viccesen a háziasszony.
Irénke és Lajos a beszélgetés végén megjegyezte, hogy ez a hetven év nagyon gyorsan eltelt. A feleségnek erre a következő a magyarázata:
– Nagyon sok jó volt az elmúlt években. Én legalábbis csak a szépre és a jóra emlékszem, s amikor az ember boldog, repül az idő. A sok jó azért volt, mert mi soha sem veszekedtünk. Hogy egymásra kiabáltunk volna? Soha! Voltak gondok a pénz vagy épp a gyerekek miatt, de azokat gyorsan elintéztük egymás között, és nem mások előtt. A lányokat és az unokákat sem bántottuk, nem panaszkodtunk rájuk vagy szidtuk volna őket, és pont ezért is olyan jó a viszonyunk.
Lajos bácsi hozzátette, hogy a harag soha sem tudott éket verni közéjük.
– Ha valamilyen nézeteltérésünk volt, azt még este megbeszéltük, majd megpusziltuk egymást és elaludtunk. Másnap reggel úgy keltünk fel, mintha semmi sem történt volna.
– Ha hiszik, ha nem, mi soha haraggal le nem feküdtünk, és ez tényleg igaz! – erősítette meg Irénke.
Türelem, megbecsülés, közös célok és nem utolsósorban szeretet. Mindannyian megállapodtunk abban, hogy talán ezek azok, amik a legjobban hiányoznak ma az emberi kapcsolatokból. És az sem árt a boldog házassághoz, ha megtaláljuk azt a bizonyos igazit, akiről már az elején tudjuk, hogy „ő az!”. Irénkének és Lajosnak ez sikerült, sőt sokat is igyekeztek azon, hogy szép közös életük legyen. Bárcsak mindnyájunknak – ha nem is ilyen hosszú, de örömökkel teli házasság adatna meg!
