Szerbkeresztúr

A Törökkanizsa községhez tartozó Szerbkeresztúr szinte a magyar határnál van, a szerbiai oldalról nézve a gyálai határátkelőt megelőző település, mégis nagyon kevés magyar él ott. A valamivel több mint másfél ezer főt számláló falu lakosságnak esetleg tíz százalékát teszik ki, azok java része is idős ember.

Hogy Szerbkeresztúron könnyebben tájékozódjunk és beszélgethessünk helybéli magyarokkal, Újhelyi Nándor segítségét kérjük, aki a törökkanizsai községi képviselő-testület elnöke. Így mielőtt még a faluba látogatnánk, megállunk Törökkanizsán, és Nándorral együtt benézünk a helybéli Szent György-plébániára, ahol Sóti János plébánossal, jezsuita szerzetessel is leülünk beszélgetni. A hallottakból kiderül, hogy Szerbkeresztúron már nagyon kevés hívő van, katolikus templom nincs, és a plébános is csak évi pár alkalommal jár ki a határ közeli faluba:

– Húsvét meg karácsony másnapján mindig kimegyek misézni. Pont az ünnep napján nem jutok el, mert sok a Törökkanizsához tartozó falu és mindenhol várnak. Ezt már így szokták meg, nincs is ebből gond. Nagyon kevés magyar van már Szerbkeresztúron, ha húszan összejönnek egy misén, én elégedett vagyok. A legtöbbjük idős ember, sokakat autóval hoznak a gyerekeik, unokáik. A szertartást vagy a helyi közösség egyik termében tartjuk, vagy a katolikus temetőben. Halottak napján is mindig kimegyek, akkor a szabad ég alatt van mise, és olyankor sírszentelést is tartok. Egyébként temetni meg beteget látogatni járok még hozzájuk. Szent Rozália a település védőszentje, és ezt szeptember első vasárnapján ünneplik, ha a helybeliek szerveznek ünnepséget és meghívnak, akkor elmegyek – magyarázza a plébános.

Arról faggatom, voltak-e Szerbkeresztúrról fiatalok, akiket esetleg ő adott össze, vagy keresztelt-e odavaló gyermeket, de csak a fejét rázza, azt mondja, 2011 óta teljesít Törökkanizsán szolgálatot, de effélére sajnos még nem volt ott példa.

Újhelyi Nándor veszi át a szót, és rámutat arra, hogy nagyon csökkent az ottani magyarok száma, vagyis nem is nagyon lehet esküvőt, keresztelőt várni. Elmondja a 2002-es népszámlálási adatok szerint 1600 fő él Szerbkeresztúron és abból csak 150 vallotta magát magyarnak, holott 1991-ben még 200 fölött volt a magyarok száma. Most azon igyekeznek, hogy a Vajdasági Magyar Szövetséggel felkarolják a még meglévő magyarokat, így tavaly szeptemberben Gyálán és Szerbkeresztúron megalakították a két település közös helyi szervezetét. Nándor kitér arra is, hogy többen is Ókeresztúrként emlegetik a települést, de megjegyzi, hogy jelenleg Szerbkeresztúr a hivatalos neve, ezt fogadta el ugyanis 2004-ben a Magyar Nemzeti Tanács. A XIV. századbanPapkeresztúr néven említik, majd 1717-ben Kistúrként, a XIX. században pedig Ókeresztúrként.

Ezen információk birtokában indulunk tovább Szerbkeresztúrra Újhelyi Nándorral, hogy együtt látogassuk meg a település egyetlen fiatal magyar családját, Kardos Andrást és feleségét Zsuzsannát, és kisfiukat, akit szintén Andrásnak hívnak. Út közben szóba kerül a település nemzeti összetétele, elhangzik, hogy a kétezres évek eleje óta nagyon sok roma települt oda, és azóta meg is növekedett a betörések, bűncselekmények száma. Sok fiatal hagyta ott a falut, köztük magyarok is, szerbek is, és így most nagyon sok az üres, elhanyagolt ház.

Törökkanizsáról gyorsan átérünk Szerbkeresztúrra. A központban elhaladunk a szépen felújított és rózsaszínre festett általános iskola mellett, valamint a községháza mellett. Az épületnek hét oszlopa is van, és ez Szerbkeresztúr egykori befolyásosságát hirdeti. Az 1770-es években a település a nagykikindai szabad kerülethez tartozott, saját hatáskörökkel rendelkezett, és ezt jelzi a helyi közösség épületének hét oszlopa. A főúton egészen a falu végéig megyünk, ott laknak Kardosék. A kapu tárva-nyitva, elöl takaros ház, kis kerttel, szőlővel, hátul gazdasági udvar. A négyéves Andráska épp apja fűnyíróját tologatja, a nagymama jön elébünk, és már hívja is a fiatalokat. Fia a gazdasági udvarból, menye a konyhából jön bennünket köszönteni, és az árnyékos teraszon ülünk le beszélgetni. A kis András is kíváncsi az idegenekre, édesanyja mellé telepszik.

Zsuzsanna megerősíti, hogy ők az egyedüli fiatal magyar család a faluban, és Andráskán kívül nincs is másik hasonló korú magyar kisgyermek.

– Természetesen vannak fiatalok, de azok már mind vegyes házasságban élnek, és gyermekeik szerbül beszélnek. Én törökkanizsai vagyok, a férjem keresztúri, és ide jöttem férjhez. Mi idehaza csak magyarul beszélünk, ezért a kisfiunk is csak magyarul tudott. Most már kezd szerbül is kommunikálni, ugyanis tavaly óvodába indult, és itt csak szerb csoport van, húsz gyerekkel. Nagyon jól beilleszkedett a csoportba, szeret menni, itthon már sokat unatkozott, ugyanis a környéken egyetlen kisgyerek sincs. Szerbkeresztúron általános iskola ugyancsak szerbül van, már András is szerb osztályba járt. A magyar tagozat több évtizede megszűnt, de András édesanyja, vagyis a nagymama még magyarul tanult. Mi még nem döntöttük el, hogy Andráskát Törökkanizsára íratjuk-e magyar osztályba, vagy itt jár majd iskolába szerb tannyelven – magyarázza a fiatalasszony.

Arról kérdezem őket, hogy mi van a faluban, miből élnek az itteniek, van-e szórakozási, sportolási lehetőség, van-e bármilyen jellegű magyar közösségi élet.

András veszi át a szót, és azt mondja, Szerbkeresztúron minden szerbül zajlik. A szomszédaik is szerbek, a fiatal családok is, akikkel összejárnak, barátkoznak, egyébként sok jó ismerősük van, szeretnek itt.

– Én vagyok a helyi futballklub elnöke és a felnőtt csapatunknak három magyar tagja is van, de szerbül beszélünk, hogy mindenki értse, meg így szoktuk meg. A héten egyébként gyerekcsapat is indul elsőtől nyolcadik osztályos tanulók részére, hogy legyen utánpótlás. A faluban szinte mindenki mezőgazdaságból él, kevesen járnak át más településekre dolgozni. Nekünk van egy kiskereskedésünk a központban, a feleségem vezeti, mindenfélét árulunk, kivéve élelmiszert. A faluban egyébkét több vegyeskereskedés is van, valamint pékség, egészségház, posta, a kocsma augusztusban nyílt meg. Ami a művelődési életet jelenti, a Milan Ajvaz szerb művelődési egyesület működik, én is abban táncoltam, meg a mostani fiatalok is oda járnak. Az egyesület nagyon elismert, a tánccsoportjaik több alkalommal is felléptek külföldön. Elég népes roma közösség él itt, ők a falunak a Bajir nevű részén laknak. Mivel sokan vannak, nekik is van tánccsoportjuk, ők is fel szoktak lépni. Van még horgászegyesületünk, vadászegyesületünk, nyugdíjas-egyesületünk is.

– Ifjúsági iroda is működik Szerbkeresztúron – folytatja Zsuzsa – meg minden nyáron szerveznek Játék határok nélkül elnevezésű vetélkedőt. Azt egyébként évtizedeken keresztül a júniusban meggyilkolt Luka Popov, a Milan Ajvaz volt vezetője szervezte, így a nyáron a helybéli női egyesület, az Aktiv Žena igyekezett hasonló rendezvényeket biztosítani a fiataloknak. Ezt mindig az iskola udvarában tartották, és most is ott volt augusztus folyamán több alkalommal is. Ami még jó, hogy viszonylag közel van a Tisza, strand is van, és aki szeret fürdeni, az lejár.

Szóba kerül, hogy sokan elhagyták a falut, és hogy nagyon olcsók itt a házak. András azt mondja 1500–2000 euróért adják el őket, nagy kerttel. Arra aztán még rá kell költeni ugyanennyit, de még így sem kerül sokba.

András egyébként a VMSZ helyi szervezetének az elnöke, így arról is szót ejtünk, hogyan próbálja a szervezet összefogni itt a megmaradt magyarságot:

– Itt már magyar jellegű rendezvényt ilyen kevés magyarral nem lehet tartani, de jó valahová tartozni. Én a helyi szervezet megalakulásával minden érintett családhoz ellátogattam, beszélgettem velük és szép eredményt is értünk el a választásokon. A többiekkel együtt abban egyeztünk meg, hogy nekünk elsőként a katolikus temető rendbetétele lenne a legfontosabb. A feszületet akarjuk felújítani, és kápolna hiányában azt az építményt, melyben a harangot és néhány kegytárgyat őrzünk, ebben számítunk segítségre.

Nem maradunk sokáig Kardoséknál, hiszen aki mezőgazdasággal foglalkozik, annak mindig sok a dolga. Andrást már keresik, a hátsó udvarból kiabálnak neki, már a második szomszéd jön, szerbül beszélgetnek, és mi távozunk. Hazafelé megint az iskola mellett haladunk el, ahonnan épp akkor engedik ki a gyerekeket, úgy tűnik sokan vannak.