Martonosi színes anziksz

Köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat Magyarkanizsa község kis falvában a betelepülő romák, akik aprópénzért vásárolják fel a szinte lakhatatlan állapotban lévő házakat, hogy aztán akár tizedmagukkal belakják azt, szociális segélyből eléldegélve, és lassan, de biztosan megváltoztatva a település etnikai összetételét. Az 1700 lakosú Martonoson megközelítőleg 170-re tehető azon romák száma, az őslakosok mellett, akik a belső migráció következtében itt kötöttek ki. Egyelőre. De jövetelük folyamatos, eladó házak is vannak még, a helybeliek pedig egyre nyugtalanabbak, mert megszaporodtak a lopások, az utóbbi időben pedig – amióta a magukat Boszniából ide települőnek vallók is megérkeztek – az éjszaki dorbézolás, továbbá a fiatal lányok és idős emberek inzultálása is a martonosi emberek mindennapjainak részévé vált.

Nem új keletű a probléma, nyolc éve, hogy az első koszovói romák a magyar határhoz közel lévő települést választották maguknak új otthonul, és úgy tűnik, nem titkolják testvéreik előtt sem, hogy ott milyen jól el lehet éldegélni, de az utóbbi időben megszaporodtak a rendbontások. Aggodalomra az ad okot, hogy folyamatosan újabb és újabb családok telepednek le és élik mindennapjaikat az ő szokásaik szerint, ami merőben különbözik a martonosiakétól, mondhatjuk így, tapintatosan. Nem finomkodik azonban a helyi közösség tanácsának elnöke, Horváth Gergely, aki őszintén beszélt a fennálló helyzetről, a problémákról, amik mindennapossá váltak a faluban.

– A romák olyan házakat vásárolnak fel, amilyeneket magyar ajkúak már nem nagyon vennének meg. A romos állapotban lévőkhöz olcsón hozzá lehet jutni, ami nekik tökéletesen megfelel, hiszen csak még jobban lelakják és aztán továbblépnek. Ők azok, akik annak idején Németországba vándoroltak, majd a kitoloncolási egyezmény után pénzzel a zsebükben távoztak onnan – tudtommal hétezer eurót kaptak – itt meg már ezertől négyezerig tudnak maguknak hajlékot venni. Öt évig kell, hogy távol legyenek, majd mint migránsok visszatérhetnek Nyugatra.

– Vannak az őshonos cigányok, tíz-tizenöt család, akik már több évtizede közöttünk élnek, de ők se értik a most érkezők nyelvét, nem is barátkoznak velük, más mentalitással rendelkeznek. A probléma itt gyökerezik. Jönnek családostul, egyik a másikának szól, azt se tartom elképzelhetetlennek, hogy van közöttük közvetítő, aki szerez nekik olcsó házat, ráteszi az ő hasznát és „mindenki jól jár”. A gond az, hogy a falu lakosai nem érzik magukat teljesen biztonságban, mert a sokszor írástudatlan bevándorlók számával egyenes arányban megszaporodtak a kellemetlen helyzetek is. Dolgozni eszük ágában sincs, pedig munkalehetőség van a faluban. A szociális segély és családi pótlék jár nekik, nem úgy, mint a fa, amit az erdőből tulajdonítanak el. Már az is eszembe jutott, lehet, hogy szándékosan provokálnak minket, hogy a szikra pattanjon, és mint veszélyeztetett népfaj, ismét útnak indulhassanak, ebből van aztán a gazdasági migráns.

Az utóbbi időben történtek miatt nem mondom, hogy rettegésben kell élni Martonoson, de tény, hogy sok ide nem illő viselkedésforma tapasztalható. Előfordult az, hogy a boltból kijövő néni szatyrából kivették a holmit, de dobálták már meg kavicsokkal a gyerekeket, sőt a legfrissebb történet szerint kislányokat zaklattak, el akarták venni a telefonjukat. Engem is már többször megfenyegettek. Mivel itt nincs állandó rendőri felügyelet – nem úgy, mint például Szabadkán, ahonnan pont emiatt jöttek Martonosra lakni egyes cigány családok – bátrabbak, de ettől függetlenül mi is tudunk a felsőbb szervekhez fordulni.

És kell is! Erre biztat a magyarkanizsai önkormányzat migránsügyi megbízottja, Lackó Róbert is, aki elmondta, hogy a leghatékonyabb megoldás a rendőrség felé való bejelentéstétel bárminemű atrocitás alkalmával.

A SZÜLŐK KÍSÉRIK ISKOLÁBA A GYEREKEKET

Kevés bejelentés érkezik azonban hivatalos formában, de a falusiaknak azért megvan a véleményük és sajnos a tapasztalataik is.

A művelődési egyesület elnöke, Széll János szerint az újonnan betelepült koszovói romákra a törvény ugyanúgy vonatkozik, mint a helyiekre.

– Az itt megszokott életmódot fölforgatták, más a kultúrájuk, amit mi nem szoktunk meg, és ez az ittenieket zavarja. Engem személy szerint nem ért inzultus, mint az idősebb generációhoz tartozót, de a fűnyírást szemétszedéssel kezdem a jelenlétük óta. Ők inkább éjszaka élnek, nappal alszanak. Az is bökkenő, hogy nem ismerjük egymás nyelvét, nem nagyon tudunk szót érteni egymással. A megoldást keresve arra jutnak a fiatalok, hogy inkább elmennek. Most már ott tartunk, hogy a szülők kísérik az iskolába a gyerekeiket.

Pedagógusként Sárkány Szintia is bekapcsolódott beszélgetésünkbe, aki bár éppen szülési szabadságon van, de egyébként testközelből ismeri a témát, mert a horgosi általános iskola tanítónőjeként volt rálátása a dolgokra. Oda és Magyarkanizsára járnak néhányan a romák közül, már akiket egyáltalán beiskoláznak, hisz martonosi körutunk során láthattuk azt is, hogy az iskolás korú gyerekek otthon töltik idejük legnagyobb részét, nem divatos tevékenység számukra a tanulás.

– Közlekedni nem tudnak, példának okáért. Fáj a szívem a játszótérért, amire nem tudnak vigyázni. Nem szocializálódtak a mi falunkban, a mi közösségünkben, szétdobálják a szemetet, üveget törnek, és az sincs rendjén, hogy a gyerekeink csak az agressziót látják tőlük. Horgosra mindössze öten járnak közülük iskolába, ami azért is megdöbbentő, mert egyetlen családban több, mint öt gyerek van. Milyen jövőképe lehet a falunak, míg nálunk egy-két gyerek születik?

A magyarkanizsai általános iskola Ady-részlegébe is jár betelepült roma család sarja, de az igazgatónő arra hivatkozva, hogy nem szeretné diszkriminálni a tanulókat, nem adott semmiféle információt. Sejtéseink azonban lehetnek, hogy mennyire lehet könnyű dolga annak a pedagógusnak, akinek osztályába bekerül egy, a magyart egyáltalán, a szerbet csak nyomaiban, a szappant és a fésűt pedig egyáltalán nem ismerő, iskolát előtte vagy vagy se látott gyerekkel.

KÉT SUHANC

De hogy ne vonjunk le következtetéseket anélkül, hogy beszéltünk volna a betelepültekkel, útra keltünk Martonos utcáin, hogy szóba elegyedjünk az új lakosokkal. Mivel az áprilisitól elvárható időjárás merőben eltért a megszokottól, a faluban alig lehetett valakit látni. Két suhancot azonban még a havas eső se tántorította el, hogy sétát tegyenek a boltig meg vissza, és útközben készségesen nyilatkoztak arról szerbül, milyen jó is az élet Martonoson. Orhan Berisha a következőket mondta:

– Hét hónappal ezelőtt költöztünk ide. Boszniából jöttünk, azért hogy itt éljünk életünk végéig, mert nekünk itt jobb, mint Boszniában. Sok ismerősöm van itt a család mellett. Az emberek is nagyon kedvesek. Amikor van munka, dolgozom, amikor nincs, akkor nem. Leginkább fát szedünk.

Orhan elmondása szerint a Facebookon kommunikált ismerőseivel, akik elmesélték neki, milyen nyugodt itt a falu. Iskolába nem jár már, hét osztályt befejezett, hét testvére van, akik közül az egyik szintén vele tartott a sétában. A 15 éves Nergim Berisha szintén nagyon szeret Martonoson, ő se jár már iskolába, de szeretne, ám nem tudja, milyenbe, mint ahogy azt se, miből szeretne majd megélni. Egyelőre úgy telnek a napjai, hogy otthon van, vagy kiruccan egy kicsit Szabadkára, vagy az ismerősökhöz, akik a faluban vannak, és onnan érkeztek, ahonnan ők is. Mint mondja, a faluban jobban tetszik neki, mint a Ligetben. Így még mielőtt mi is leklaffognánk a sáros tájékra, a Ligetbe, ahol egykor csak az őslakos romák laktak, még teszünk egy kört a faluban, kutatva a romos házakat, ahol beszédre bírhatjuk az embereket, hogy megtudjuk, miért jöttek éppen ide, és hogy képzelik az életüket. Szerencsénkre akad egy segítőkész fiatalember az utcán, aki elmondja, az ő szomszédságában is él egy népes család, biztos be is engednek bennünket.

TELE A SZÁRÍTÓKÖTÉL

Ahol tíz gyerek van, sose üres a szárítókötél. Itt se. Az ablakok nejlonnal vannak befedve, bicikli az udvaron elhajítva, copfos, szép mosolyú, kócos kislány nyit kaput, szól a vastag láncot kereszttel viselő, divatosan felnyírt frizurájú testvérének, aki megkérdezi anyukáját, beengedjen-e minket. Anyuka beszalad megkérdezni a családfőt, aki engedélyét adja, hogy belépjünk, sőt, kedvesen invitál, hogy elmesélhesse, sok segítségre lenne szükségük, hisz tíz éhes száj van közöttük, a ház pedig nagyon rossz állapotban van. A felesége, aki megkapta az engedélyt, hogy beengedjen bennünket, kedvesen üdvözöl.

– Princeza – mondja. Még mielőtt meghatódnék a kedvességtől, rájövök, ez az ő neve.

Még a cipőt se kell levetnünk, pedig ők mezítláb vannak mindannyian. Amerre csak nézünk, a kétszobás házban mindenütt, már a folyosón is ágyakat látunk. Már amennyit látunk, mert sötétség van bent, és ágyak mindenütt. Mire eljutunk a fő rezidenciára, a férj, aki éppen kávét szürcsöl a földön ülve, már mondja is, hogy nagyon elkélne a segítség, hisz látjuk, milyen körülmények között élnek.

– Bosznia-Hercegovinából jöttünk hét-nyolc hónapja. Ezt a házat kétezer euróért vettük, de mire a nevemre került, már háromezerbe volt. Boszniában menekültként voltunk, ott nem volt semmink. Nem tudtunk hová menni, kicsit voltunk Koszovóban, de az már nem nekünk való hely, ott már csak albánok vannak, akiknek a nyelvét nem is értjük. A sógoromtól hallottam Martonosról. Most, amikor van munka, dolgozunk, amikor nincs, akkor nem. Nem nagyon van itt munka, meg még nincsenek is rendben a papírjaim. Kicsit összejön a szociálisból. A legkisebb gyerekünk hét hónapos, három jár Kanizsára iskolába a tíz közül, a legnagyobb 22 éves. Ő már egyetemet végzett, hármat is, de nem kap munkát – mondja 43 éves, tízgyerekes Berisha Fadil.

Hogy milyen a viszonyuk a helybeliekkel, azt mondja, kiváló, nincs semmi gond. A baj az, hogy nehéz a megélhetés. Amikor azt kérdezem tőle, hallott-e róla, hogy a helybeliek tartanak tőlük, kikéri magának, hogy tőlük féljenek, s míg bejön egy családi fénykép erejéig a három egyetemi végzettséggel bíró fiatalember – aki saját bevallása szerint  kriminalisztikát végzett  –, azt is hangsúlyozza ő és felesége is egyhangúlag, hogy nagyon kellene a segítség, mert egyikük se dolgozik állandó jelleggel, de azt se tudják, hová lehetne fordulni.

Távozásunkkor figyelmeztet, csak az igazat írjam le, nehogy úgy állítsam be, hogy ők valami terrorista-félék, mert akkor biz’ isten, megkeres.

A LIGETBEN

A körkép úgy lehet csak teljes, ha a Ligetet is meglátogatjuk. A helyi közösség elnöke azt mondta, ő nem kísér el bennünket, mert nem akar magának kellemetlenséget, hiszen „megkérték”, ne vigyen hozzájuk senkit. Az út felét autóval, majd a sártengert látva gyalog tesszük meg a távot a Ligetig, melynek csak a neve szépen csengő és ígéretes. A roma közösség lakhelyén már nemcsak tősgyökeres martonosi cigányok laknak, hanem betelepültek is. Mintha többségben is lennének, hiszen őslakost nem is látunk, viszont sikerül egy már hét éve itt élő, minket öltönyben fogadó személlyel szót váltani.

– Betegek vagyunk, nem dolgozunk, hét gyerekem van. Befejeztek valamilyen iskolát, persze! Már húsz éve élek Vajdaságban, a most érkezettek is olyanok, mint mi, nincs semmi probléma, sokszor kávézunk is együtt – meséli Berisha Nazmi.

Akarva-akaratlanul is egy, a magyarkanizsai televízióban vetített beszélgetés jut eszembe, ahol az iszlám terjedéséről volt szó. A szerkesztő végszava az volt, hogy új világ jön. Minden bizonnyal. Kusturicai hangulatnak semmi nyoma Martonoson, s míg mi egymásra acsarkodunk, vitázunk az egy vérből valóinkkal és külföldön vállalunk munkát, addig az üresen hagyott házakat lassan, de biztosan felvásárolják.