A Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként Gruber Enikő a tavalyi év második felét Sydneyben töltötte. Az adai származású hölgy az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerezett diplomát, majd tanulmányait az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskolájában folytatta, így került Budapestre, és azóta is ott él. Identitáskutatással foglalkozik, érdekli a határon túli magyarság helyzete, ezért tanulmányai során folyamatosan részt vett különböző projektekben, melyek a kisebbségben élő magyarság önképét és a rá ható tényezőket vizsgálták.
Szakmájából és érdeklődési területéből adódóan figyelemmel kísérte a nemzetpolitikai kezdeményezéseket, így a Kőrösi Csoma Sándor Programot az indulásától követi, és mindenképp szeretett volna benne részt venni.
– Azt az álláspontot képviselem, hogy egy kutató csak akkor tud igazán hiteles lenni és valós véleményt formálni – legalábbis ezen a területen – ha az általa képviselt nézetekről személyes tapasztalati vannak. Bár én is részese voltam egy külhoni magyar közösségnek, abban szocializálódtam és ott alakult ki az az életszemlélet, amely a mai napig sajátom, ám a jugoszláv ideológia több évtizedes hatása, majd az első és a második délszláv válság és azok hozadékai nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a vajdasági magyar közösség identitása hogyan alakult. Ezért ebből a helyzetből nem általánosíthatnánk, nem vonhatnánk le egyetemes következtetéseket, hiszen köztudott, hogy a társadalompolitikai eseményeknek nemcsak gazdasági, hanem demográfiai, kulturális és erkölcsi befolyása is van. Emiatt szerettem volna megtapasztalni egy másik, a vajdaságitól teljesen eltérő kisebbségben élő magyar közösség hétköznapjait, és az azokban megélt nemzeti tudatot – magyarázta Enikő, majd arról beszélt, mennyire céltudatosnak kellett lennie ahhoz, hogy Ausztráliába mehessen:
– A jelentkezés során mindenki megjelölheti azokat a célállomásokat, amelyeket elsődlegesen preferál, ám ez nem jelenti azt, hogy kiválasztása után ott fog szolgálatot teljesíteni. Minden esetben mérlegelik az adott közösség, szervezet igényeit, és az alapján döntenek. Ha az ösztöndíjas nem megfelelő arra a helyre, ahova jelentkezett, viszont méltónak találják rá, hogy képviselhesse a programot, akkor felajánlanak számára egy másik opciót, amiről ő dönthet. Az én esetemben egyértelmű volt, hogy Ausztráliába megyek. Mivel a déli féltekén hat hónapot, az északin pedig kilencet kell szolgálatot teljesíteni, és az évnek egy előre meghatározott bizonyos szakaszában, amitől nem lehet eltérni, így számomra ez volt az egyetlen lehetőség. Ezzel leredukáltam a saját esélyeimet, hiszen hétszáz jelentkezőből kellett a tízbe bejutnom, de úgy gondoltam, hogy ez annyira nekem szóló pályázat, hogy sikerülnie kell, és így is lett.
Arról kérdezem, hogyan teltek napjai a távoli kontinensen, és mennyire tudta megvalósítani elképzeléseit, és azt mondja, meg kellett tanulnia gyorsan hozzáalakulni az ottani sajátságos közösséghez:
– Kíváncsian és nagy reményekkel indultam el Sydneybe. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű hirtelen belecsöppenni egy zárt közösség életébe, de bíztam magamban, és a beilleszkedés zökkenőmentesen és gyorsan ment. Sokkal inkább annak a megértéséhez és elfogadáshoz kellett időnek eltelnie, hogy itt a hatalmas távolságok miatt egyedi közösségi szerveződések alakultak ki, melyek eltérnek az általam megszokottól. A magyarságtudat fenntartása nagy energiabefektetést igényel, és a helyi magyarok minden ehhez kapcsolódó tevékenységet szabadidejükben végeznek, ami sokszor lemondással jár. Kellő tolerancia és belenyugvás kellett mindahhoz, hogy elfogadjam, nem fogok tudni olyan produktív és látványos munkát végezni, ami otthon egyértelműen elvárható lenne.
Fogadószervezetem a Magyar Katolikus Közösség volt, de minden magyar közösség munkájában részt vettem. Ösztöndíjas társaimmal nagyon sok közös tevékenységet végeztünk, mert úgy gondoltuk, hogy sokkal eredményesebbek lehetünk együttesen. Én hiszek a csapatmunka létjogosultságában, és ez Sydneyben be is bizonyosodott. Minden nemzeti ünnepet, megemlékezést mi tartottunk, amiből mindenki a saját képességeihez megfelelően kivette a részét.
Az én munkám nagyon sokrétű volt. Szerencsére mindenhol megtaláltam a számomra legtesthezállóbb feladatot. Történelmi előadásokat tartottam a Szent Erzsébet Otthon lakóinak, irodalmi esteket a Magyar Karitász Társaság összejövetelein, szerveztem a megemlékezéseket, írtam a beszédeket, tudósítottam a Duna TV-nek, folyamatosan közvetítettem tevékenységünket a program hivatalos honlapjára, dokumentáltam az eseményeket, és besegítettem a canberrai magyar nagykövetség munkájába is. Egyaránt aktívan részt vettem az idősek és a fiatalok tevékenységében. A helyi magyar idősek otthonában laktam, mely teljesen eltér az általunk ismertektől, úgy felépítésében, mint tevékenységében. Ennek az intézménynek a keretében működik a magyar katolikus templom is. A hétköznapok nagy részét velük töltöttem, ami az egyik legnagyobb kihívást jelentette eleinte. Eddig ugyanis kizárólag fiatalokkal foglalkoztam, így lelkileg hozzá kellett szoknom ahhoz a kihíváshoz, amit ez az új közeg jelentett számomra. Viszont nem hiába mondják, hogy ez a második gyermekkor, mert ők is ugyanúgy tudnak örülni minden apró gesztusnak, és hálásak az odafigyelését, törődésért. Ennek köszönhetően nagyon hamar megtaláltam a közös hangot velük. Ezenkívül heti rendszerességgel részt vettem a helyi néptánccsoport próbáin, és a magyar iskola, illetve a cserkészet összejövetelein is. Mindemellett külön szeretném kiemelni a szívemhez az egyik legközelebb álló közeget: a Délvidéki Magyar Szövetséget. Nagyon örültek érkezésemnek, mert a múltjukat és emlékeiket hoztam vissza számunkra. A tagság jelentős része a hetvenes években vándorolt ki Ausztráliába, legtöbbjük Muzslyáról, de más településről származó is akadt, és sokan nem voltak otthon azóta. Természetesen mindenkinek akadt egy-két adai ismerőse, aki után érdeklődhetett, de sajnos generációs különbségek miatt keveset ismertem. Náluk azonban egy kicsit mindig otthon érezhettem magam, ezért nagyon szívesen töltöttem náluk a péntek estéimet.
Arról faggatom, mennyi magyar van Sydneyben, és mennyire használják a magyar nyelvet:
– A Sydneyben élő magyarok száma 40 ezerre tehető, akik a város különböző szegletében élnek, így a megszólításuk is nehezebb. A régebben érkezettek a hozzájuk legközelebb eső kerületben alakítottak egyesületet, vásároltak székházat, ezért van az, hogy a mai napig egymástól messze, Sydney különböző pontjain találjuk ezeket a magyar klubokat, szervezeteket. Viszont van egy ernyőszervezetük, az új-dél-walesi Magyar Szövetség, melynek keretén belül működnek, így tevékenységük bizonyos fokig koordinált és átlátható. A szervezetek többsége, kivételt képez a magyar iskola és a cserkészet, az idősebb generációt tömöríti, akik jól beszélik anyanyelvüket. A másodgeneráció nyelvtudása is kielégítő, de ez nagyban függ a szülők hozzáállásától, mert amint iskoláskorú lesz egy gyermek, nagyon kevés inger éri magyarul. A harmadik generáció nyelvtudása a legtöbb esetben már elveszik. Néhány jó példa is akadt viszont, mert több esetben is a nagyszülők hozták a magyar iskolába és a cserkészetre szombatonként a kisunokájukat.
Zárásként arra kérem Enikőt, emelje ki, mi volt számára a legmeghatározóbb élmény, mit hozott haza a szívében:
– Nagyon sok szép élményem és felejthetetlen pillanatom volt az ott töltött fél év alatt. Minden fellépést, beszélgetést, közös pillanatot áldásként éltem meg, amikkel több lehetek. A legbüszkébb azokra a dolgokra vagyok, amikkel örömet szerezhettem másoknak, mert akkor éreztem igazán, hogy megérte a sok befektetett munka. Ha egy valamit mégis ki kellene emelnem, akkor az az idősekkel való kapcsolatom lenne. Ők ugyanis hihetetlen nosztalgiával gondolnak vissza Magyarországra, és előadásaimmal, a felolvasott versekkel, énekekkel, felelevenítettem rég elfelejtett tudásukat, és enyhíteni tudtam honvágyukon. A velük töltött órák bár sokszor szomorúak voltak, erősebbé tettek, így kölcsönösen adtunk egymásnak valamit. A legnehezebb dolog is a tőlük való elválás volt, mert tudom, hogy a legtöbbjükkel sohasem találkozom újra. És ha egyetlen személyt kellene mondanom, aki miatt megérte kimennem, Bátfay Mária nénit mondanám, az asztaltársamat, aki egy hihetetlenül intelligens és szeretni való ember, aki annyira a szívemhez nőtt, hogy ha másért nem is, miatta biztosan visszatérek.
