„Hallga csak!
Nem a beléndeklelkű éj küldi ránk lomha pillangó képében
iszonyú mérgű ostorát?
Vagy a szél, mint egy rozsdás vastövis, tépi sebesre
a levegő sápadt vásznait?
Esetleg kékellő lábnyomom e földi porban
messze csörgedező patakként fürdeti
juharfa képében megbúvó éjjeli árnyak
süvöltő jajszavát?
…vagy ez csak a forróvíz-visszatérővezeték
a fűtési ellenarámú vezetékhez?”
(Laár András verse)
Hadd kezdjem egy lányos, vagyis inkább laáros vallomással: humoristaként Laár András sohasem tartozott a kedvenceim közé. Sőt, még szimpatikusnak sem igazán mondhatnám… Valahogy nehézkesnek, szögletesnek tartottam a humorát, sohasem tudtam rajta igazán őszintén, igazán felszabadultan nevetni. Márpedig – meggyőződésem szerint – csak úgy érdemes…
Egyik kollégámnak azonban nagy kedvence a szerző, és társaságban, beszélgetés közben, a dohányzóban rendszeresen idézgetni is szokta. Két mondat, két slukk vagy éppenséggel két korty kávé között…
No jó, nem mondom, hogy az agyunkra megy ezzel, de csak azért, mert ilyet én soha nem mondanék. Ellenben éppen ezért megfigyelhettem azt is, hogy amikor eredetiben hallom, Laár András tolmácsolásban hallgatom, akkor unalmasnak és erőltetettnek tűnik a humora, ellenben, amikor a kollégám vezeti elő a szerző sorait, mintegy félmondatban odavetve két kósza gondolat közé, akkor néha még rácsodálkozva is, elnevetem magam. Ez akár ennyire jó is lehet?! Szinte már hihetetlen…
Így hát nem is szól ez a történet másról, mint hogy alkalma válogatja: ugyanazok a poénok nem minden körülmények között, nem minden helyzetben működnek és hatnak egyformán. A befogadó hangulata, sőt talán még a környezet is, amelyben a vicc elhangzik, nagyban meghatározza azt is, hogyan fogadjuk azt. Hiszen egészen másként reagálunk, ha a tévében látjuk-halljuk, egészen másképp, ha netalán tán az interneten, a YouTube videómegosztó portálon botlunk bele, s egy, a korábbiakhoz lényegében semmiben sem hasonlítható harmadik módon, ha például élőben van alkalmunk helyet foglalni a nézőtéren. És persze nagyban meghatározza ugyanezt az előadó személye is. Nem kell persze itt hivatásos előadó-művészeti tolmácsolásra gondolnunk, dehogyis, maradjunk csak annál a hétköznapi jelenségnél, amelyet akár napi szinten is átélhetünk. Vegyük csak sorra ismerőseinket, hiszen mindig vannak a környezetünkben olyanok, akikre azt mondjuk, hogy tudnak viccet mesélni, mások tréfáitól pedig az Isten óvjon meg bennünket…
Egy másik kollégám például így poénkodott a minap az egyik internetes portálon: „Ha nem innék, honnan tudhatnák meg a barátaim hajnali kettőkor, hogy szeretem őket?” No igen, vannak ilyen éjszakák.
Különösen így, az év végén, amikor a két ünnepet, aki csak teheti, igyekszik összekötni. A karácsony családias, meghitt hangulatának múlásával pedig egyre inkább előtérbe kerül a bulizás, a felszabadult ünneplés. És igen, ami a szilveszterezést, az újévvárást a leginkább jellemzi, az el- és felszabadultan őrült hangulat, vagyis az a jelenség, hogy minél nagyobb hülyeséget talál ki valaki erre az alakalomra, annál odaillőbb. Annál inkább illik az alkalomhoz…
Hosszú történelmi hagyománya van már persze annak, hogy ez miért alakult ki így, ennek részletezésére majd alkalomadtán szakszerű tanulmányban kellene visszatérni. Annyit azonban hosszas levéltári kutatások, a vonatkozó ismeretanyag tételes feltárása, illetve bibliográfiai vizsgálódás nélkül is bármelyikünk megfigyelhet, hogy ilyenkor előkerülnek a mókás kosztümök, az alkalmi papírtrombiták, vicces kalapok, vagy hát, nem is igazán tudom, minek is kellene ezeket nevezni. A semmi másra, de legfőképp sapkára nem emlékeztető fejfedők… És persze ilyenkor esnek meg a legviccesebb történetek is, amelyeket aztán társaságban még évekig mesélnek, vagy legalábbis mesélhetnek a résztvevők, illetve a szem- és fültanúk.
Szóval nem igazán beléndeklelkű éjszaka ez, még akkor sem, ha mérgező hatása miatt ez a gyomnövény ismert még bolondító beléndek néven is, s lomha pillangók sem röpdösnek ilyenkor, télidőben az ünneplők feje körül. Nézem az idei kínálatot, s látom persze, hogy szinte minden kisebb-nagyobb településen szerveznek szilveszterezést a főtéren, ennek is szép hagyománya alakult ki mára már, tűzijátékkal és a forralt borral, punccsal. Beléndek tehát ide vagy oda, az ünnep ettől függetlenül is megteszi a maga bolondító hatását. S éppen ezért tartogattam még egy viccet is végére:
„A székely fiúnak ízlik az étel, ezért így szól ebéd közben:
– Édesanyám, nem elég savanyú ez a káposzta.
– De hát fiam, ez nem savanyú káposzta, hanem mákos tészta.
– No, akkor annak bizony elég savanyú.”
Vagy a másik:
„– Nagyapa, ez olyan, mint egy sms, csak nagyon sok betűvel… Mi ez?
– Könyv, kisunokám, könyv…”
S most már csak arra kell ügyelnünk, hogy milyen környezetben, milyen publikum előtt és milyen előadói képességekkel megáldott ismerősünk vezeti elő ezeket a tréfákat. A beléndeklelkű éjjelen azonban arra mindenképp érdemes lesz ügyelnünk, hogy akármilyen hülyeséget is találjunk ki önmagunk és a környezetünk szórakoztatására, csak olyasmire vetemedjünk, amit aztán másnap, kijózanodva is vállalhatónak minősíthetünk, és nem kell miatta szégyenkeznünk. Vagy ahogyan egy rég elmentett sms-ből most visszaolvasom: „Örömöd sok legyen, bánatod semmi, segítsen az Isten boldognak lenni. Legyél mindig vidám, örülj minden szépnek, így kívánok most boldog új évet!”
