Szerdára virradó éjjel valamikor éjfél után kapom az üzenetet. Az egyik legközelebbi barátomtól jön. A szöveg rövid, szinte csupán tájékoztató jellegű. Két-három mondatban szól azokhoz, akiket mindenképp értesíteni kell, de akiket korábban nem akart értesíteni. „A szerb–magyar határon vagyok, egy kisbuszban utazom. Reggel hatkor repülök Brüsszelbe, ahonnan utazom tovább Franciaországba.” Fel se fogom az elején, hogy mi történik, szerencsés utat kívánok. Ahogy leírom az egysoros üzenetet, egycsapásra megváltozik minden. Végiggondolom, miért nem akart búcsúzni, eszembe jut az első próbálkozása, amikor szintén Franciaországban volt két-három hónapot, de végül pénz és munka híján hazatért. Még néhány hónap erejéig.
Szinte leírhatatlanul furcsa érzés vesz rajtam erőt. Szomorúság és kilátástalanság adják meg hozzá az alapot, aztán társul hozzájuk egy adag düh, lázadásvágy és sajnálkozás. Nem tagadom, hogy jelen van az önsajnálat is, melytől megszabadulni ilyenkor talán nem is lehet még a legkevésbé egoista egyéniségnek sem. Tudom, érzem, hogy ezúttal végleges ez az út, hogy ezúttal az élet egy része, annak szerbiai kellemetlenségeivel, szörnyűségeivel, gyötrelmeivel együtt végérvényesen le van zárva. Tudom, hogy visszaút az elején csupán egy-kétévente, a későbbiekben ötévente, majd talán még ennél is ritkábban lesz. Boldog vagyok, amiért még valaki ki tudott szabadulni, s kimondhatatlanul boldogtalan, amiért a kiszabadulás jelenti az egyedüli ésszerű megoldást. Élettörténetével foglalkozni részletesebben vajdasági olvasóknak szóló cikkben szinte felesleges: még egy elvesztegetett ifjúságról, megalapozatlan remények sorozatáról, feltámadó majd mélyre temetett hitről, támadások és lenézések okozta megtorpanásról, végleges kiábrándultságról, normálissá vált közönyösségről szóló történet ez is. A még itt tartózkodó fiatalabb szerbiai korosztályok története. Azoké, akik nem eléggé idősek ahhoz, hogy emlékezhetnek a fénykorra, de nem eléggé fiatalok ahhoz, hogy még igazán, mélyen tudnának hinni valamiben.
Nem számít túl nehéz feladatnak körvonalazni, miért nem olyan Szerbiában az életszínvonal, mint amilyet tizennégy évvel ezelőtt elképzeltünk magunknak. Ismerjük az okokat, ismerjük az ürügyeket is. Az okok: a politikai elit alkalmatlansága és döntésképtelensége, az értelmiség jelentős részének elvándorlása, egy mélyen korrumpált társadalom tökéletességig fejlesztése, nacionalista indulatok évtizedeken át történő vak követése, populista politikai demagógiák politikai alapprogrammá fejlesztése, s mindennek következtében, a jobb sorsa váró polgárok politikai érdektelensége. Az ürügyek: a délszláv háborúk okozta sokk, a gazdasági világválság, a koszovói gordiuszi csomó, a nemzeti érdekek védelme, a nagyhatalmak Szerbia-ellenessége. Sorolhatnánk még tovább is, valahogy egészen biztos vagyok benne, hogy ürügyet sokkal többet hallottunk a mögöttünk álló időszakban, mint valódi okot. Mindennek következtében az ország lassan a szakadék legszélére sodródott, felélte önmagát, s csak abban bízhat, hogy kegyes lesz vele szemben a gravitáció, s nem rántja le olyan gyorsan a mélybe, hátha lehetősége lesz még visszavonszolnia magát néhány centiméterrel a peremről, még egy utolsó esélyt adva a fellendülés lehetőségének, vagy legalábbis annak, hogy kísérletet tegyen egy ilyen bátor, s reális szemmel nézve előre kudarcnak minősíthető tettre.
Ilyen hangulatban zajlottak le az idei választások, melyeknek létjogosultságát nagyon sokan kérdőre vonták. A választások bizonyították azt, hogy a szerbiai polgárok nagy részét már egyáltalán nem érdeklik a politikai történések, a másik részét pedig annyiban foglalkoztatják csupán, hogy megmentőt keresve rávették magukat az emberek és elmentek a szavazóhelyre, leadták a voksukat a magát megmentőként beállító opció vezetőjére. Arra számítottak, hogy valami megváltozik majd a jövőben.
Jobbra fordul az állam sorsa, s ezáltal saját életkörülményeik is javulhatnak, még ha lassan, még ha fájdalmasan is, ahogyan az arról szóló ígéretek elhangzottak. A fejlődésről hallottak, arról, hogy élénkítik a gazdaságot, hogy átalakítják az államapparátust, hogy mély reformokat hajtanak végre, hogy csökkentik a munkanélküliséget.
Ekkor öntötte el Szerbiát az árvíz. Mintha csak figyelmeztetésként jött volna, arra intette volna az országot, hogy kiút már nincs, s ha fel is csillan valamiféle pislákoló remény, annak jobb lesz gyorsan kialudnia, amíg nem megyünk el túl messzire az ábrándok kergetésével. A tragédia, azon túl, hogy emberi sorsokat változtatott meg, egy ország sorsát is megpecsételte, még egyszer. Mert ki lehet ma annyira optimista, hogy azt gondolja, a nagy újjáépítésben, a károk elhárításában, a még fel is nagyított veszteségek pótlásában valóban sor kerül majd a gazdaság élénkítésére, a munkahelyteremtésekre, az életszínvonal növekedésére? Utóbbit az árvíz nélkül is csupán fájdalmas éveket követő időszakra ígérték, ki tudna most csak eljátszadozni is azzal a gondolattal, hogy mégis rövidesen ilyen pozitív változás állhat be mindennapjainkba. Az árvíz, nem vitatva annak nagy horderejét és valóban pusztító méreteit, a kormány számára valami jót is jelenthet. Az ürügyek kosara ugyanis lassan egyre üresebbé vált, s már most biztosak lehetünk abban, hogy bármilyen sikertelenséggel is találja szembe magát az állam, a rendkívüli helyzettel, az országot ért hatalmas pusztítással meg lehet majd magyarázni mindent. Szinte szégyellnie kell majd magát annak, aki rá mer kérdezni: mi lesz a választási ígéretekkel, mi lesz a magánszektor erősítésével, a reformokkal. Olyan közhangulat uralkodott el, melyben csakis a nagy károkkal, az állam feletti sajnálkozással, a nehéz körülményekben tanúsított össznépi egységgel és erővel illik foglalkozni. A fejlődést, a határidőket akár el is lehet felejteni. Örülni kell majd annak, hogy az állam ilyen jól feltalálta magát egy ekkora bajban, hogy a világ ilyen szépen a segítségére igyekezett, hogy a polgárok ekkora erőbedobással dolgoztak a víz ellen folytatott harc során. Ez mind rendben is van. Közben azonban elmosódnak a beígért változások képei. A megmaradásért, s nem a normális életért folytatott harc marad továbbra is a megszokott. Félve tehetjük majd a kérdést: meddig még?
Közben pedig egyre többen indulnak el. Itt maradunk mi, akik még nem eléggé bátrak egy ilyen döntés meghozásához. Mi, akik még nem vagyunk eléggé biztosak benne, hogy ott, ahova jutunk, jobb lesz nekünk, mint itt, ahol most vagyunk. Mi, akik nem merünk kockáztatni. Egyelőre. Aztán megeshet, hogy mi is feladjuk. Útnak eredünk és üzenetet küldünk azoknak, akik fontosak. Mögöttünk hagyunk mindent, ami az eddigi életünket jelentette. Hátrahagyjuk az emlékeinket az itthon maradó barátaink és családtagjaink számára. Azok számára, akik akkor még nem lesznek annyira bátrak, mint mi lettünk.
