Véletlen-e, hogy a kormány éppen július második felére időzítette annak a törvénynek a módosítását, amelyik az utóbbi időben a legnagyobb port kavarta a hazai politikai színtéren és a közvéleményben egyaránt. Amikor a szerbiai dolgozók jelentős része éppen nyári szabadságát tölti, olyan „meglepetés” készülődik, amely megváltoztatja a játékszabályokat a foglalkoztatás terén, s mire mindenki visszatér munkahelyére, már e megváltozott körülmények fogadják.
Keveset vesz mindebből észre majd az egyszerű foglalkoztatott, de az átállás mégis hamarosan megtörténhet. Pénteken, a nyári szabadságok ellenére, mégis több ezren gyűltek össze Belgrádban a parlament előtt. A munkatörvény ellen tiltakoztak, melyet a rabszolgaság visszaállításaként értelmeznek, a munkaadók jogai aránytalan növelésének tekintenek, s a dolgozók elbocsátásához, végkielégítéstől való megfosztásához, nem igazságos bérelszámoláshoz vezető útnak vélnek a szakszervezetek. A törvényalkotó, a szerb kormány, a hatalmi koalíció, egyes politikai pártok és elemzők ezzel ellentétben a reformok alapjaként, a munkaerőpiac helyzetének stabilizáló tényezőjeként emlegették a törvényt, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy Szerbiában növelni lehessen a munkahelyek számát, javítani lehessen az üzleti klímát. Mint tudjuk, minderre pedig szükség van ahhoz, hogy az ország végre olyan útra térjen, amelyik kifelé vezet a nem évek, hanem évtizedek óta tartó válságból.
Hogy az igazság melyik állításhoz áll közelebb? Valószínűleg valahol a kettő között helyezkedik el. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy elviselhetetlen mértékben nem fog romlani majd a dolgozók helyzete, sovány vigasz, hogy ez a helyzet ma sem nevezhető túl rózsásnak, így sok mindenben nem is lehet rontani rajta. Abban is biztosak lehetünk viszont, hogy búcsút kell intenünk bizonyos olyan kiváltságoknak, amelyek a régió országaiban már rég a múlt tárgyát képezik. Elszegényedett társadalmunkban a munkajogi kiváltságok talán normálisnak is tűntek, a hazánkba beruházni kívánó cégek számára azonban bizonyára riasztó problémaként hatottak, s inkább valamelyik régióbeli államba irányították tovább azokat, ahol megfelelőbb bánásmódban részesítették a munkáltatót, s ki kell mondani, hiszen ez a realitás, kevésbé megfelelő bánásmódban a dolgozót. A kérdés voltaképpen az, hogy a szakszervezetek által felsorolt kevésbé előnyös megoldások hozhatnak-e valami jót is a dolgozóknak? Az ugyanis teljesen biztos, hogy egy meghatározott személyt, amikor munkaerő-feleslegként elbocsátják, igenis meg fogja viselni, ha nem háromhavi, hanem csupán kéthavi bért tartalmazó kielégítést kap. A másik oldal azonban joggal teheti fel a kérdést: vajon nem az a cél, hogy éppen a munkáltatók kedvében járva növeljük a befektetők számát, növeljük a munkahelyek számát, s az a személy, aki valahol feleslegessé válik, mielőbb új munkahelyet találjon magának? Mi a jobb? Három hónapig jutalékot kapni, s aztán soha többé nem kapni munkát, vagy eggyel kevesebb jutalék fejében rövidesen ismét esélyhez jutni? Soha sem könnyű helyes választ adni az ilyen elméleti kérdésekre, azt ugyanis senki sem tudja garantálni, hogy valóban annyival jobb körülményeket teremt-e majd az új jogszabály, mint amilyen elvárásokat a hatalom fűz ahhoz. A szakszervezetek tiltakozása ennélfogva jogos is lehet egyes kérdésekben, ám a szakszervezetek tevékenységének elemzésekor figyelembe kell venni azt is, hogy azok tagságát jórészt az állami szféra dolgozói képezik, ez a szféra pedig a legnagyobb problémáját jelenti az államnak, azt ugyanis kivétel nélkül minden párt duzzasztotta hatalomra jutását követően, saját kádereinek elhelyezésével.
A legnagyobb csapást a polgárokra, egészen biztosak lehetünk benne, nem a legtöbbet emlegetett munkatörvény jelenti majd. Azok a megszorító intézkedések lesznek számunkra a legsúlyosabbak, melyek egyből – legjobb esetben tíz százalékot, rosszabb esetben többet is – kikanyarintanak a nyugdíjakból, bérekből. Ezeket a lépéseket sokkal nehezebb lesz elviselni, mint a munkaügyi előírások terén beálló változásokat. Pedig ezeket is kénytelenek leszünk elviselni.
Mit tehetünk? Mint mindig, most is csak bizakodhatunk. Két lehetséges végkifejlet létezik. Az állam csődbe megy, vagy majdnem csődbe megy. Ha a politikai elitnek hosszú idő után lesz kellő felelősségtudata, akkor a kevésbé rossz forgatókönyv jön majd be, mely pozitív változások sorát hozhatja. A beígért és a munkatörvénnyel indított reformokat rettenetesen nagy precizitással, állandó ellenőrzéssel, a korrupció és bűnözés teljes kizárásával, megfelelő külpolitika folytatásával összhangban kell lebonyolítani. Bármelyik elem maradjon ki, az egész folyamatnak nem sok értelme marad és a gazdasági válság csak tovább mélyül. Az államvezetőség most meggyőzően tud beszélni arról, hogy tudatában van a rá és ránk váró feladatoknak, nehézségeknek. Mi pedig, az évtizedes sanyargatás után, most még néhány döfést készek vagyunk elviselni annak érdekében, hogy végre megváltozzék valami. Ezúttal talán reménykedhetünk abban, hogy nem az eljátszott bizalom egy újabb története íródik most ismét Szerbiában.
