Hosszú sor a pénztár előtt. Az előttem álló két nő beszélgetését akkor is hallanám, ha nem akarnám, mivel az utóbbi időben azonban egyáltalán nem hallottam senkit ilyen nyilvánosan politizálni, így be kell vallanom, hogy akarom is hallani. A téma általában véve az ország helyzete, nem túl nagy szakértelemmel elemezve, csak éppen a várakozásnak megfelelő komolysággal, s az annak megfelelőnél kissé hangosabb párbeszéddel. Az egyikük rendkívül elégedett mindennel.
Fotó: Ótos András
Azt mondja, látszik, hogy változások vannak, amióta új kormány van, hogy beindult az ország, hogy lassan, de biztosan a megfelelő irányba halad vezetőink bölcs magatartásának köszönhetően. A másik azonban sehogyan sem akar kiegyezni ezzel a megállapítással, mert szerinte azok a változások, amelyekről a kolléganő beszél, csak beígért, kilátásba helyezett változások, melyeket folyamatosan eltolnak még néhány hónapra, s az egész ígérgetésből meg nagy reformokból a végén csak a bérek csökkentését, a nyugdíjak lefaragását meg az euró felszökkenését érzi meg a pórnép. A beszélgetést hamar lezárják, úgy, ahogyan azt politikai egyet nem értés során a baráti kapcsolatokban általában lezárni szokták: megállapítják, hogy ezen nem érdemes összekülönbözni, mert „nekünk úgysincs sok mindenbe beleszólásunk”.
Valahol valóban e két szemlélet között helyezkedik el ma Szerbia. S a bolti diskurzus bár a végletekig leegyszerűsítette, mégis nagyjából helyesen körvonalazta azt, milyen sokféleképp gondolkodnak ma a polgárok az országban. Csupán abban ért egyet mindenki, hogy a szituáció kiábrándító. A pozitív végkimenetelt egyesek hiszik, mások remélik, megint mások elképzelhetetlennek tartják.
Nagy eredmények, nagy változások valóban nem történtek még, valahogyan azonban mégis olyan hangulatot keltett sokakban a hatalom – gondosan ügyelve a közvélemény megfelelő formálására –, hogy ezeknek a nagy változásoknak most, függetlenül attól, hogy még nem történtek meg, reális esélyük van arra, hogy belátható időn belül bekövetkezzenek. A pesszimista jelen tehát optimistább jövőképet próbál felfesteni lelki szemeink elé, s a realitást nem próbálja túlságosan színezni, csupán azt üzeni, hogy a festékek már készen állnak, és hamarosan valódi remekművet teremthetnek.
Sokan azonban egyszerűen felhagytak azzal, hogy higgyenek a jövőbe mutató ígéreteknek. Csak végig kell nézni az országon. A sztrájkoló ügyvédekről először tudomást sem akart a vezetőség venni, később meg még büntetni is próbálta azokat különféle megszorítások kilátásba helyezésével, fenyegetőző megjegyzésekkel. Sztrájkba léptek a rendőrök is, szintén a mával, a mai realitásokkal elégedetlenek. Nem kizárólag a bérek miatt, bakancsuk és egyenruhájuk sincs. A tanárok is tiltakozó sztrájkba kezdtek nem is olyan sokkal a tanévkezdést követően. Az oktatás kezdetén már szinte szokásossá váltak a tanügy elégedetlenségének hangot adó megmozdulások, most a közszférát érintő bércsökkentések még egy okkal szolgáltak annak ismételt bejelentéséhez. A szakszervezetek elégedetlenek az állam viszonyulásával – szerintük meg sem akarja hallani az észrevételeket. Kifogásolják, hogy a nyári szabadságok ideje alatt szinte „az éj leple alatt” hozták meg az új munkatörvényt, mellyel a szakszervezetek egyáltalán nem voltak elégedettek. Más kérdés, hogy milyen munkásvédelem az, amely egy adott téma kapcsán megbukhat az aktuális évszak vagy szabadságok fennálló körülménye miatt. Az egyetemi hallgatók is kifejezték nemtetszésüket a vizsgabejelentések és más illetékek növelése kapcsán, Belgrádban állandóak a kisebb-nagyobb tiltakozások.
Ezekben a körülményekben a legnagyobb kihívást, azt hiszem, az jelenti, hogy lelket verjenek a mindennapok emberébe. Hogy el tudják vele hitetni, nem az a tragédia, ha most néhány százalékkal csökken a dinár gyengülése miatt amúgy is értéktelenedő fizetése, hanem az lenne tragédia, ha most nem csökkenne, s két éven belül már semmilyen bérre sem számíthatna, mert csődöt jelentene be Szerbia. Az a legnagyobb kihívás, hogy elhitessék a rendőrrel, hogy érdemes a húsz éve foldozott uniformisban tennie valamit a közbiztonságért, mert ezzel adja meg az esélyét annak, hogy még tíz év múlva is maradjon itt valaki, akinek a biztonságáról gondoskodni lehet és kell. Az a kihívás, hogy a tanárokat meggyőzzék, folytassák az eddig végzett munkát kissé rosszabb körülmények között is, s hogy rávegyék őket, mindezt lelkesen, egy, a körülötte létező világ iránt érdeklődést és nem bezártságot mutató generáció felnevelése érdekében tegyék.
Ennek a kihívásnak azonban csak akkor tud a hatalom eleget tenni, ha a jelenleginél sokkal készebbnek mutatkozik a párbeszédre a társadalom minden csoportjával. Ha hajlandó lesz megoldásokat keresni, s akár százszor is módosítani a bebetonozottnak ítélt terveket úgy, hogy közben a fő irányt nem veszíti el. A polgárok, akik az elmúlt évtizedekben nem sok jót láttak, egy utolsó esélyként tekintenek a mostani hatalomra.
