Kanak

Amikor megérkezünk Kanakra, egy lélek nincs az utcákon. A későbbi órákban sem sokan, szombat van, pihennek az emberek, vagy a földeken dolgoznak. Amikor a több órás beszélgetésünket követően Pista bácsi (Krízsik István) végigvezet a településen, már teljesen másként tekintek a falura. Ott van a tudatomban mindaz, amit hallottam: egyrészt a pesszimizmus, másrészt a tettvágy, és ott lebeg a régi Kanak, ahol nyüzsgés volt, bálokat szerveztek, és kastélyok épültek.

Elvarázsolt falu ez, lekanyarodunk az útról, a Danijel-kastély parkjában találjuk magunkat, közben Pista bácsi mutatja, itt volt annak idején a táncterem, jöttek a lányok, lehetett válogatni. „Ma már semmi nincs, mindent elrontottak…” Mikor rontották el? – teszem fel a kérdést.

– Még régen, harminc-negyven éve kezdődött minden. Jobb élet is volt, szebb is volt, többen is voltunk, de amikor az öregebb tanítók elmentek, akkor valahogy minden elromlott. Volt itt színdarab is, mozi is, a negyvenes évek végén, hatvanas évek végéig. Volt színházunk, tánctermünk, de elrontották. Volt itt zenekar is, a Cséra banda, nagyon jól zenéltek. Futball is volt. Csütörtökön volt mozi, szombat, vasárnap bál is volt. Mindent elrontottak, hogy miért, én nem tudom. Nem volt munka, ezért elmentek az emberek. Ausztráliába, Amerikába, Szabadkára is nagyon sokan. Voltak cipészek, volt hentes, borbély, bognár, asztalos, még óramester is volt. Most egy cipész nincs a faluban. Mindenünk volt. Van olyan szép tekepályánk, mint Szabadkán, most nem működik, mert megadóztatták, pedig jó lenne sportolásra. Megy tönkre, megy a nép is, kevesen vagyunk.

– Képzelje el, hogy csak pénteken van piac, ha fél hétkor megyek, korán van, ha fél nyolckor megyek, elkések – kapcsolódik be Zevegyi Ibolya a beszélgetésbe, a nyugdíjas tanító és óvónő, aki 45 évet tanított a kanaki iskolában és óvodában.

Kanaknak a legutóbbi népszámlálás adatai alapján 777 lakosa van. Már a középkorban is voltak itt tanyák, később német, szerb, bolgár és magyar volt a lakosság. Ma is soknemzetiségű a település, mégis mindenki szerbül beszél. – Úgy gondolom, hogy ennél még kevesebb lakos van, mert egyszerűen minden tönkrement, az emberek elhagyják a falut. Amíg működött a varroda, meg a szövetkezet jól működött, addig meg lehetett élni. Azóta azonban nagyon nehezen. Szinte mindenki földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozik, de ettől függetlenül egyik napról a másikra élünk. A magánosítás idején változott meg minden. Ugyan dolgozunk, de a legtöbb polgár a szociális segélyből él. Nemzetiségre való tekintet nélkül, mindannyian nagyon szegények vagyunk. Messze van a város, és mint minden más falu, elöregedik a település – mondja el a jelenlegi tényeket a helyi közösség elnöke, Kovács János, akivel szerbül beszélgetünk. Így könnyebb – mondja.

– A legnagyobb segítség az lenne, ha valaki átvenné a konfekciót, a varrodát, ahol majdnem negyven alkalmazott volt; ez sok család gondját megoldaná. A szövetkezet, ha jobban működne, az is segítene már a polgárokon. Én földműveléssel foglalkozom, és aki nem nagygazda, hanem kicsiben csinálja, nem tud egyről a kettőre jutni.

Annak idején volt tehén a faluban, mondjuk öt évvel ezelőtt még volt 120, ma pedig alig van harminc. Harminc évvel ezelőtt pedig több száz állatról beszélhettünk. A városokban népkonyhák nyílnak, a falvakban pedig nem. Miért van ez így? A falvakban is nagyon nagy a szegénység, ne tagadjuk ezt. A kormánynak velünk is kellene törődnie. Mi falun nagyon sokat dolgozunk, de alig van valamink. Nincs kulturális egyesület, nincs semmi, csak az iskola. A templomba sem jár senki, csak néhány idősebb asszony. Én Németországban nőttem fel. Most szívesen visszamennék, mert az egy rendezett ország. 18 évesen azért jöttem vissza, mert akkor itt jó volt az élet.

Nagyon sok vad van, a turizmust ezen a téren lehetne fejleszteni, de hát beszélni kellene a vadászokkal, nem tudom, hogy ők hogy állnak most – mondja a helyi közösség elnöke.

– Tavaly és tavalyelőtt többen születtek, mint amennyien elhunytak. Ha minden igaz, és összeszámoljuk, akkor hat év múlva mintegy húsz tanulónk lehet – mondja optimistán a helyi iskola igazgatónője, Kozina Ruža Julkica. –Ez rendben van, de a szegény ember szegény gyereket szül, és kérdés, hogy marad-e, itt nő-e majd föl – vitatkozik az állásponttal a helyi közösség elnöke.

– Én nagyon elégedett vagyok az életemmel a falun. Elégedett vagyok a munkámmal, a mindennapjaimmal, a nyugalommal, amire itt leltem. Kanaki születésű vagyok, városban éltem, de visszatértem. Persze fontos a pénz, az anyagi biztonság, nekünk szerencsénk, hogy a férjem is és én is munkaviszonyban vagyunk. Nagyon sok időt töltöttem – annak köszönhetően, hogy falun éltünk – a gyerekeimmel, szerencsére egészséges emberekké cseperedtek – magyarázza Julkica.

1959 óta a helyi Danijel-kastélyban működik az általános iskola, azt megelőzően bentlakásos otthon volt, azokat a gyerekeket helyezték el itt, akik szülők nélkül maradtak a második világháború idején. Az iskola épülete is és a park is fokozott védelem alatt áll.

– Emiatt nagy gondjaik vannak, nehéz az épület fenntartása, mert a pénzhiány mellett nagyon körülményes az engedélyek beszerzése is. Elejében kétnyelvű volt az iskola és hatosztályos, később lett nyolcosztályos, illetve a nyolcvanas évek óta csak szerbül folyik oktatás. Fakultatívan azonban a mai napig választott tantárgyként szinte minden diák tanul magyarul is. Jelenleg 55 diákja van az iskolának. Többnemzetiségű falu, nagyon sokan nem magyar származásúak, de ennek ellenére járnak a magyarórákra. Sajnos veszik el a magyar nyelv, a gyerekek, akiknek anyanyelvük is, nem beszélik azt, mert egyszerűen már egymás között sem beszélnek magyarul. Az asszimiláció megtette a magáét, de az órák legalább lehetővé teszik, hogy hallják a magyar nyelvet, illetve megismerjék a magyar kultúrát – magyarázza az igazgatónő. Szavaiból az optimizmus sugárzik. Nagyon sokat fejlődött az iskola, amióta ő vezeti, mondja Ibolya. Mindig történik valami, támogatást kapnak, csak tudnám, honnan szerzi a pénzt… – mondja nevetve a nyugdíjas tanítónő.

– A tanulóink többsége nagyon nehéz szociális körülmények közül érkezik, nagyon nagy a szegénység a faluban, de ennek ellenére jól neveltek a gyerekek, nincsenek gondjaink a viselkedészavarokkal, nem kerülik az iskolát, ellenkezőleg, később sokan nagyon sikeresek a középiskolai tanulmányaik során, és többen egyetemet is befejeznek. Kis osztályaink vannak, ezért sokkal több idő jut az egyéni foglalkozásokra a gyerekekkel. A mi tanulónk volt például Radu Stefan, aki első helyezett lett a köztársasági történelemversenyen, most gimnazista, és nagyon jól veszi az akadályokat.

A faluban egyáltalán nincs előítélet, elfogadjuk egymást, mindenki olyannak, amilyen, nemzetiségre, vallásra, szociális helyzetre való tekintet nélkül.

Házigazdánk, Zevegyi Ibolya padéi születésű, de 45 éve Kanakon él.

– Tanítóképzőt végeztem Szabadkán, aztán amikor idejöttem, magyarórákat tartottam. Közben elvégeztem az óvónőképzőt és az óvodában kaptam munkát, de szerb nyelven, mert nem volt már magyar nyelven óvoda, mellette pedig fakultatívan magyarórákat tartottam. Imádtam a munkámat, és nyugdíjba vonulásom után is még jártam be órákat tartani. Minden évben újrakezdtük a tanítást, mert otthon nem gyakorolták, nem volt kivel beszélgessenek. Amit az órán elsajátítottak, annak nem láttam eredményét, mert összejöttek és szerbül beszéltek. Amikor elkezdtem dolgozni, azért még beszéltek magyarul az emberek. 45 év alatt felére csökkent a lakosok száma. Amikor én ideköltöztem, negyven évvel ezelőtt, 1400 lakosa volt a falunak. Három nyelven beszéltünk, magyarul, szerbül, bolgárul. Ma, ha két magyar találkozik egymással, szerbül beszélgetnek.

Búcsúzáskor megkérdezik, hogy mikor jövünk megint. Viccelni próbálok, de szíven üt a kérdés. Kérik, küldjünk majd egy példányt a lapból, mert Magyar Szót ott évek óta nem lehet kapni.