Csikós Pajor Gizella a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium matematika-tanárnője már a kezdetektől fogva, és az újonnan létrehozott Ingenium Alapítvány igazgatóbizottságának elnöke. Számos verseny és rendezvény szervezője, szakkönyvek, tankönyvek, feladatgyűjtemények szerzője, illetve fordítója. A szabadkai Műszaki Szakfőiskola állandó előadója. Emellett két gyermek édesanyja, és boldog nagymama. Pénteken Budapesten vehette át a Bonis Bona (kiváló tehetséggondozó) díjat, amely a magyar tehetséggondozó tevékenység legmagasabb szintű állami elismerése.
– Kicsoda Csikós Pajor Gizella? Honnan indult?
– Amióta az eszem tudom, szabadkainak tartom magam, de a szüleim igazából Bánát déli részéről származnak. Édesapám erdőmérnök volt, édesanyám pedig egészségügyi nővér. Amikor a húgom és az én születésem után körülnéztek a mi generációnkban született gyerekek nemzetiségi összetételét tekintve, arra jutottak, hogy Fehértemplomon, ahol éltek, valószínűleg nem nyílik majd magyar osztály. Ekkor határoztak úgy, hogy máshová költöznek. Először Újvidéket vették célba, de aztán édesapám talált munkát Szabadkán, ahol hamarosan édesanyám is el tudott helyezkedni, így odaköltöztek. Nem sokkal később édesanyám húga Csantavérre ment férjhez, ezután a szüleik is Szabadkára költöztek.
– Milyen meghatározó gyermekkori emlékei vannak?
– A nagyapám bognár volt, és a költözés után sikerült is neki egy nagy udvarral rendelkező házat venni, ahol tudta folytatni a bognármesterséget. Gyerekkorom legkedvesebb emlékei mind ehhez az udvarhoz kötődnek. A nagy rönkökhöz, a különböző fűrészgépekhez és a nagyon sok emberhez, aki nap mint nap megfordult az ő műhelyében.
– Hogy jön ehhez a matematika?
– A matematika iránti vonzalmam valószínűleg a tanító nénimnek köszönhető. Volt egy jó matekos fiú az osztályban, a lányok közül pedig én voltam a legjobb. A tanterem padlója 20× 30 cm-es lapokkal volt kirakva, és ha befejeztük az órát pár perccel csengetés előtt, akkor a hátralevő időt úgy töltöttük el, hogy a tanító néni hátra állított bennünket a tanteremben, és fejben kellett különböző számításokat elvégeznünk. Aki előbb kimondta a jó eredményt, az előre léphetett egy lapot, és az nyert, aki előbb ért a tanterem másik felére. Valószínűleg e miatt a versengés miatt kezdtem érdeklődni komolyabban a matematika iránt. A többi meg jött magától. A szabadkai matematikai gimnázium után az Újvidéki Egyetem következett.
– A szülei hogyan fogadták a döntést?
– Édesanyám az utolsó pillanatig reménykedett, hogy gyógyszerész leszek, de mivel a kémiával nem voltam olyan jóban, ezért végül csak maradtam a matematikánál. Édesapám soha nem mondta, hogy neki más elképzelési lennének a továbbtanulásommal kapcsolatban, de amikor az én legnagyobb csodálkozásomra a lányom építészmérnöknek ment, akkor anyukám elárulta, hogy édesapám mindig is annak szánt engem.
– Utólag visszatekintve, jó döntés volt a matematikai gimnázium?
– Őszintén szólva, én nem is tudom másképpen elképzelni az életemet. Nekem azután az egyetem sem esett nehezemre, és a munkámat is mindig szerettem és élveztem. Ennél nagyobb ajándék pedig nem igazán van az ember életében.
– Miért lett tanár?
– Már általános iskolás koromban is sokszor mondtam, hogy tanár szeretnék lenni, ha nagy leszek. Mindenképpen emberekkel akartam foglalkozni. Azt gondolom, hogy annál csodálatosabb dolog nincs is, amikor az ember fiatalokkal foglalkozik, és velük élheti a mindennapjait. Tulajdonképpen a matematikának a választása automatikusan hozta magával azt is, hogy tanár legyek.
– Mi motiválja mint tanárt?
– A kiváló diákok mellett természetesen fontos a jó kollektíva, és ezek közül szerencsére mindkettő megvan itt a Bolyaiban. Emellett még azt gondolom, hogy ha az embernek megvan a készsége ahhoz, hogy valamit jól elmagyarázzon, akkor ezzel élni kell. A jó kifejezőkészség elengedhetetlen a tanári hivatáshoz. Erre és a megfelelő beszédstílusra engem még a középiskolában nevelt a költészet iránti szeretet és a szavalás. Ezek kialakítottak bennem egyfajta beszédtechnikát, aminek nagy hasznát veszem az órákon.
– Milyen a jó tanár?
– A kérdés megválaszolásához fontos tudni, hogy a gyerekek másképp ítélik meg azt, hogy milyen egy jó tanár addig, amíg diákok, és másképpen 15–20 év távlatából. Az-e a jó tanár, aki kicsit lazább, hajlandó az órát elbeszélgetni, esetleg kevesebbet követel, vagy pedig az a jó tanár, aki igyekszik minél több tudást átadni és azt vissza is követelni, és rendszerességre nevel? Szerintem az utóbbi, mivel a rendszeresség nagyon fontos, és az egyetemen ez nagyon sokat tud segíteni. Az tehát a jó tanár, aki sokat ad, és sokat is követel.
– Milyen a jó diák?
– Legyen nyitott a tananyag befogadására, figyelmes az órán, és kísérje az óra menetét. Nagyon fontos, hogy ki tudjunk alakítani az osztályban egy olyan atmoszférát, hogy közösen próbáljunk meg odafigyelni, összpontosítani és minél több anyagot átvenni. Ha egy osztályban minden diák „jó diák”, akkor ott nagyon sokat meg lehet valósítani.
– Mit jelent a tanárnőnek a Bolyai?
– Nagyon sokat. A férjem szokott azzal tréfálkozni, hogy „amióta a feleségem férjhez ment a Bolyaihoz”. A mi családi életünk nagyon sokat változott, amióta Zentán dolgozom, és hetente többször kell odautaznom. Rengeteg hétvégémet is ott töltöm a különböző versenyek és felkészítők miatt. Szerencsére a gyerekeim már nagyok voltak, amikor elkezdtem itt tanítani, tehát ők nem látták kárát ennek. Nagyon szeretek a Bolyaiban dolgozni. Olyannyira, hogy soha nem esett nehezemre autóba ülni és eljönni Zentára, akár tél volt, akár nyár volt. Van valami varázsereje ennek az iskolának.
– Hogy fog kinézni Vajdaság tíz év múlva?
– Nem tudom, mert pillanatnyilag nem látom azt, hogy milyen irányba tudna továbblépni Szerbia a mostani helyzetéből. Fordulhatna akár nagyon jó irányba is, és ezzel akkor a Vajdaság és a vajdasági magyarság helyzete, sorsa is jobbra fordulhatna. De akár fordítva is történhet, és ebben az esetben annak a rémképe lebeg előttem, hogy esetleg még kevesebben maradunk itt, mint amennyien most vagyunk.
– Mi lenne az a jó irány, amerre fordulhatnánk?
– Mindenképpen Európa iránya. Az európai országok családjában a mi helyzetünk is jobb lehetne, és nemcsak abban látnánk a kiutat, hogy innen elköltözve valósítsunk meg valahol egy jobb megélhetést, nagyobb anyagi biztonságot, hanem ezt itt maradva is elérhetnénk. Akkor a gyermekeink is láthatnák annak a reményét, hogy ők is tudják majd biztosítani a családjuknak azt, amire szükségük van, és ezzel megállíthatnánk az elvándorlást. Természetesen minél többünknek kellene itthon maradnia és itthon küzdenie a jobb jövőért, mert vajdasági magyarságról csak akkor beszélhetünk, ha a vajdasági magyarok Vajdaságban maradnak.
– Mekkora szerepe lehet a magyar szellemiségben történő nevelkedésnek abban, hogy valaki itthon marad vagy elmegy?
– A magyar hagyományok ápolása által, például a művelődési egyesületekben, az ember olyan közösségek részévé válik, ahová egy láthatatlan erő akaratlanul is mindig visszahúzza. Számomra ilyen volt például az Életjel – Csáth Géza Művészetbaráti Kör, ahol a mai napig visszajáró vendég, tag vagyok. Pedig ebben a közösségben főleg az egyéni feladatokon van nagy hangsúly, és talán egy néptánccsoportban sokkal fontosabb minden egyes ember, mivel nélküle adott esetben nem is lehet előadni a produkciót. Ilyenkor van az az érzés az emberben, hogy „nekem ott kell lennem, nem hiányozhatok, nélkülem nem mozog a dolog”. Ezekkel a közösségekkel nagyon sok fiatalt lehet kötni a hazájához, hogy valami gyökeret eresszenek, legyen valami, ami mindig visszahúzza őket ide.
– Az Ingenium Alapítvány igazgatóbizottságának elnöke. Mi ez az alapítvány, és mivel foglalkozik?
– Az Ingenium Alapítvány egy teljesen új dolog, és az ebben vállalt szerepem is egy újdonság számomra. Egy spontán tanári összefogásból jött létre a szervezet. Régebben a Bolyai Farkas Alapítványban is sokat tevékenykedtem, ahol a munkában a matematikai szakosztály vezetőjeként vettem részt. Úgy tűnik, hogy ez az időszak az elmúlt nyáron lezárult, és egy nagyon rövid várakozó időszak után a tanárokkal úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk saját magunk egy olyan szervezetet létrehozni, amellyel csak a Bolyai körüli rendezvényeket, eseményeket, illetve magát a gimnáziumot segítenénk.
– Mik a céljaik?
– Elsősorban a Bolyai gimnázium tevékenységét szeretnénk a saját munkánkkal alapítványi oldalról is segíteni. Bár mindannyian a gimnázium tanárai vagyunk, és kifejtünk az iskolán belül is egy tevékenységet, egy alapítványi munka más jellegű, sokkal szélesebb körű. Célunk, hogy saját tudásunkat, ismeretségeinket, energiánkat felhasználva az iskolához kötődő rendezvényeket, az iskolai diákjait, elballagott diákjainkat segítsük, támogassuk szakmailag és anyagilag is. Fő célunk azoknak a tehetséges általános iskolás diákoknak a felkutatása, akik a jövő bolyais diákjai lehetnek majd, az itt lévő tanulók segítése a versenyekre való felkészülésben, a versenyekre való eljutásban. Mindent megteszünk, hogy az általunk szervezett versenyek minőségiek, magas színvonalúak legyenek. Amint az anyagi lehetőségeink azt engedik, akkor szeretnénk ösztöndíjban részesíteni a legsikeresebb jelenlegi és már elballagott bolyaisokat is.
– Miért vállalt most vezető szerepet az alapítványban?
– Nagyon szerettem a Bolyai Farkas Alapítványban végzett munkámat, és úgy gondoltam, hogy ott szereztem annyi tapasztalatot, hogy a megkezdett munkát az Ingenium Alapítványban is tudom majd folytatni. Most értem a karrierem olyan időszakába, amikor úgy érzem, hogy még van energiám ilyesmivel foglalkozni. Merem remélni, hogy a kollégáim között is örvendek akkora tiszteletnek, hogy szívesen veszik, hogy én vezetem az igazgatóbizottság munkáját.
– Melyik a legjobb tanács, amit valaha kapott?
– Legjobb tanácsot nem tudnék kiemelni, de nagyapám példaértékű magatartása, életszemlélete nagy hatással volt rám. Ő egy bognármester volt, nem járt egyetemre, de négy nyelven beszélt. A németet és a románt úgy tanulta meg, hogy olyan helyen lakott Bánátban, ahol románok és németek is éltek, és fontosnak tartotta, hogy megtanulja ezeknek az embereknek a nyelvét is. Azok a dolgok, amelyeket gyerekkoromban mondott nekem, vagy amilyen stílusban próbált engem nevelni és foglalkozni velem, életem legjobb tanácsai voltam.
– És melyik tanácsot bánta meg, hogy elfogadta?
– Voltam én annyira önfejű az életemben, hogy nem kértem soha senkitől tanácsot, és nem is engedtem, hogy különösebben befolyásoljanak.
– A gyerekeinek milyen tanácsot adna tovább?
– Azt, hogy a saját kis családjukat nagyon szeressék, és mindent tegyenek meg érte. Szélesebb körben is maradjon meg természetesen a családi kötelék, és ismerjék meg a gyerekek az unokatestvéreiket, másod-unokatestvéreiket.
– Ha bárhol élhetne a világon, akkor hol szeretne élni?
– Itthon. Jó helyen vagyok én itt, hisz ez az otthonom.
– Mit tart a legnagyobb sikerének?
– Azt, hogy a saját szélesebb családomat egy összekovácsoló erővel tudom szeretetben összetartani.
– Mi a siker titka?
– Kitartás, kitartás, kitartás és munka, munka, munka. Ha valakiben ez a kettő megvan, és esetleg egy kis tehetséggel is megáldották, akkor a siker jön magától.
– Mit jelent a tanárnőnek a Bonis Bona díj?
– Ezúton szeretném megköszönni a kollégáimnak a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumból és az Ingenium Alapítványból, valamint volt és jelenlegi diákjaimnak és az ő szüleiknek, hogy jelöltek erre a díjra. Mindenképpen egy olyan elismerés ez a társadalom, a szakma, a tehetséggondozás, a kollégáim részéről, amely igazolja, hogy érdemes hosszú éveken keresztül kitartóan dolgozni egy-egy témakörben, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét. Egy egész életpályának az elismerése ez.