Közel másfél éves előkészületet követően, 2015. július 20-án kora reggel futott ki a budapesti Keleti pályaudvarról az Isonzó Expressz, hogy Zágrábot, Ljubljanát és Sežanát érintve Nova Goricáig repítse 500 utasát, akik közül többen a hadtörténelem és/vagy a vasúttörténelem szerelmesei. A 14 vasúti kocsiból álló különvonat, amelyet a magyar határig a koronás címeres Nohab mozdony húzott, rendeltetése az volt, hogy a Nagy Háború egyik legborzasztóbb hadszínterére szállítsa az emlékezőket, az Isonzó/Soča mentére, ahol 100 évvel ezelőtt – 1915 és 1917 között – olasz és osztrák–magyar katonák vívtak öldöklő küzdelmet 12 nagy csata során.
Az utazás ötletgazdája és szervezője T. Hámori Ferenc, az Indóház című vasúttal és közösségi közlekedéssel foglalkozó folyóirat főszerkesztője volt, aki az embert próbáló szervezési feladatok elvégzésében méltó társakra talált a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány munkatársaiban. Menet közben derült ki, hogy Hámori úrnak vannak személyes kötödései is: felesége dédnagyapja, a kishegyesi származású Berecz Péter a cs. és kir. 86/III. (szabadkai) zászlóalj őrvezetőjeként 1915. október 28-án, a 3. isonzói csatában halt hősi halált az Isonzó menti Selo – mai nevén Sela pri Volčah – településnél.
A szervezésbe bekapcsolódott a MÁV Nosztalgia Kft. és a Budakeszi Kultúra Alapítvány, de az ügy jelentőségét felismerve támogatta azt az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság, valamint a HM Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztálya is.
A szervezők gondoskodtak róla, hogy a vonatban eltöltött idő sem teljen pusztán az elsuhanó táj szemlélésével: hadtörténészek jártak kocsiról kocsira és beszéltek Olaszország hadba lépéséről és az isonzói csatákról, hagyományőrzők korabeli egyenruhákban és fegyverekkel tartottak bemutatót, a Sebő Együttes közreműködésével pedig az erre a célra átalakított Orfeum-kocsiban közös katonadal-éneklést rendeztek. Nagy érdeklődésre tartott számot az Isonzó-front mindennapjait bemutató kiállítás is, amelyet Babos Krisztina állított össze dr. Kemény Gyula ezredorvos naplójából és fotóhagyatékából.
A szerelvény a késő délutáni órákban érkezett meg a célállomásra, ahol ünnepélyes keretek között a szlovén házigazdák fogadták.
Másnap, június 21-én kezdődött meg csoportonként a helyszínek bejárása. Első állomásunk a közvetlenül a szlovén–olasz határon fekvő Görz/Gorizia városa volt. Az osztrák–magyar csapatok 1915-ben, az olasz hadba lépést követően, stratégiai okokból az Isonzó/Soča folyó mögött foglaltak el védőállásokat, de megtartottak két hídfőállást, amelyek közül a délebbre esőt a város körül alakították ki. A görzi hídfő legjelentősebb védőbástyáját a Doberdó-fennsík képezte, amelyet 1915/16-ban magyarországi kiegészítésű osztrák–magyar csapatok – a VII. hadtesthez tartozó cs. és kir. 17. gyaloghadosztály, valamint a m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály – védték. A város, habár zömében olaszok lakták, sokat szenvedett azolasztüzérség bombázásától: 1916. augusztus 9-én a város elesett. A háborút követően a várost Olaszországhozcsatolták. A II. világháborút követően a határt úgy húzták meg, hogy a keleti külváros Jugoszláviához került: a jugoszláv oldalon felépítették Nova Gorica városát, amely mára a független Szlovénia tizedik legnépesebb településévé nőtte ki magát. Az országnak a schengeni egyezményhez való csatlakozásával a határok teljesen légiessé, átjárhatóvá váltak.
Görz közelében fekszik Fogliano di Redipuglia, ahol osztrák–magyar katonai temetőt létesítettek úgy, hogy a környéken lévő számos kisebb katonai temetőből exhumálták az elesett katonák maradványait és áttemették azokat: a szerény temető, amelyet a közelmúltban Ferenc pápa is meglátogatott, 14 550 háborús hősnek állít örök emléket. Sajnos csak kevesek neve ismert, a legtöbb magyar név pedig eltorzítva, németül lett kiírva…
Mindössze egy kilométerre az osztrák–magyar temetőtől Redipugliában, a Sei Busi hegy lankáin fekszik a monumentális olasz emlékmű, amely 100 187 olasz hős maradványait rejti. A márványtömbökön olvashatók az elesettek nevei, mellettük pedig egy szó: presente, vagyis jelen! Ezzel arra kívántak utalni, hogy az olasz katonák halálukban is hazájukat szolgálják.
A Vallone-völgyben fekvő aprócska Visintini faluban már a háború idején emlékkápolnát építettek a Doberdó védelmében elesett magyar katonák tiszteletére. A kápolnát végül 2009-ben szentelték fel, és azóta a vidék egyik legjelentősebb magyar zarándokhelyévé nőtte ki magát.
A bájos Gradisca d’Isonzo város, amely igazi mediterrán település, lehetőséget adott a fáradt vándoroknak, hogy valódi olasz kávé és fagylalt mellett pihenjenek meg. Erre szükség is volt, hiszen a 275 méter magas Monte San Michelén már vártak ránk Pintér Tamás és Stencinger Norbert hadtörténészek, valamint a József Ágost főherceget – a Doberdón küzdő osztrák–magyar csapatok parancsnokát – megszemélyesítő Szantner Gábor hagyományőrző barátunk, aki a tikkasztó hőség ellenére korabeli egyenruhában fogadta a beérkező csoportokat. A hadtörténészek előadásából kiderült, hogy ez a magaslat képezte a fennsík, és egyben az egész görzi hídfő védelmének kulcspontját, amit felismerve az olaszok iszonyatos támadásokat indítottak annak elfoglalására. De a magyar honvédek ezt, óriási véráldozatok mellett, sikeresen megakadályozták. A Doberdó-fennsík csak 1916. augusztus 10-én került az olaszok birtokába, amikor azt – Görz elestét követően, a bekerítés veszélye miatt – az osztrák–magyar hadvezetés feladta és kiürítette. A domb csúcsán álló emlékmű felirata: „Ez ormokon olaszok és magyarok hősiesen harcolva testvériesen egyesültek a halálban. 1915. július – 1916. augusztus”
A Monte San Micheléről leereszkedve San Martino del Carso faluban Rózsafi János hadtörténész kalauzolt bennünket. Vezetésével meglátogattuk a Nagy Háború Múzeumot, amely a környéken fellelt tárgyi emlékeket mutatja be, és amelynek üzemeltetői évek óta segítik a kilátogató magyar hadszíntérkutatók munkáját. A falu további nevezetessége az az emlékgúla, amelyet a m. kir. 4. (nagyváradi) honvéd gyalogezred katonái építettek elesett bajtársaik emlékére.
A túra második napján ismét vonatra szálltunk és Most na Soči településig utaztunk, melynek során áthaladtunk az Isonzón átívelő Solkan-hídon, amely 219,7 méteres hosszával a világ leghosszabb kőhídja, és ezzel egyben a világ leghosszabb vasúti kőhídja is. Rövid kirándulást tettünk az Isonzó mellékfolyója, a Tolminka vadregényes völgyébe, amely a Triglav Nemzeti Park részét képezi.
Az Isonzó völgyéből autóbuszunk felkapaszkodott az 1114 méter magas Kolovrat hegyre, amelyen a háború során az olaszok harmadik vonalbeli állásai húzódtak. A hegyről, ahol szabadtéri múzeum keretében helyreállították a lövészárkokat és kavernákat, kiváló kilátás nyílt a Krnre, a Batognicára és a Mrzli vrhre, amelyeken az osztrák–magyar állások húzódtak. A csúcson Négyesi Lajos hadtörténész beszélt az 1917. október 24-e és november 10-e között zajlott 12. isonzói csatáról, amelyet az előző tizenegytől eltérően a német csapatokkal megerősített osztrák–magyar sereg indított, és amely caporettói áttörés néven került be a hadtörténelembe. Rámutatott, hogy fiatal német hadnagyként itt mutatta meg oroszlánkörmét Erwin Rommel, aki a II. világháború során már tábornoki rangban keserítette a szövetségesek életét, akiktől a Sivatagi Róka becenevet kapta. Az olasz hadszíntéren zajlott harcok tárgyi emlékeit, különös tekintettel az 12. isonzói csatára, a kobaridi múzeum kiváló gyűjteménye mutatja be.
Utunk következő állomása az Isonzó partján fekvő, Tolmin községhez tartozó ločei osztrák–magyar katonatemetőbe vezetett, majd a Kobarid melletti olasz osszáriumot is megtekintettük. Ismét csak szembetűnő volt az az óriási különbség, ami a két emlékhely között mutatkozik: a folyóparton szerényen, csendesen meghúzódó osztrák–magyar katonai temető, illetve a magaslatot uraló monumentális olasz emlékmű…
Visszaindulás előtt a zarándokcsoport még részt vett a štanjeli (egykor: Sant Daniel) osztrák–magyar katonai temetőben megrendezett közös szlovén–magyar kegyeleti ünnepségen, melynek végén a jelenlevők megkoszorúzták a temető központi emlékművét. A felemelő megemlékezést a tábori lelkészek áldása és a Magyar Takarodó akkordjai zárták.
Késő este futott be az Isonzó Expressz szerelvénye Budapestre, a hosszú úttól és a nagy hőségtől elcsigázott, de élményekkel gazdagon gyarapodott utazóközönségével.
*A szerző a Zentai Történelmi Levéltár levéltárosa
