Ez alatt a nyolc év alatt úgy dolgoztam minden erőmmel, mint egy gályarab. Elégedett vagyok a munkám eredményével – jelentette ki második választási győzelme után Vlagymir Putyin, aki a Forbes magazin szerint a világ legbefolyásosabb embere. Hosszú út vezetett azonban ideáig. Putyin már a hetvenes évek elejétől szorgalmasan mászta a szovjet ranglétrát, majd a rendszerváltás után saját szájíze szerint alakította az oroszt...
A Gaszprom körüli botrányok és az állami gázóriás monopolisztikus helyzete is csak olaj volt a tűzre. Ráébresztette a Nyugatot, hogy a szovjet-oroszországi kapcsolatrendszerek és a magas fokú korrupció megmaradt az új Oroszországban is. Ekkor jött Alexander Litvinyenko esete is, amely újabb pofon volt Putyinnak, aki az időközben elburjánzó ellenfeleit is el kellett hogy tüntesse a nagypolitika közeléből. Litvinyenko a KGB-utód tagja volt, viszont úgy döntött, hogy nyilvánosságra hozza Vlagyimir Putyin és a hozzá közel álló emberek piszkos ügyeit. Állítása szerint a titkosszolgálat az Egységes Oroszország – Putyin pártja ellen szervezkedő milliárdosokat gyilkolja le terrorista eszközökkel, így a titkosszolgálat két legyet üt egy csapásra, hiszen a likvidálás mellett az esetet ráfoghatja a csecsenekre. Litvinyenko sugárfertőzésben halt meg Londonban, gyilkosát azóta sem találják. Putyin számára a Litvinyenko-ügy azért volt különösen súlyos, mert pont a saját szennyeskiteregetős-zsarolós módszerével támadtak rá. Litvinyenko azonban eltűnt a süllyesztőben, Putyin második mandátuma a végéhez közeledik, és lassan kirajzolódni látszik a grúziai válság is...
Az orosz alkotmány csak két egymást követő elnöki ciklust engedélyez, így Putyinnak komolyan el kellett gondolkodnia azon, hogy hogyan maradjon továbbra is hatalmon. Legkézenfekvőbb megoldás, ha miniszterelnökként gyakorolja tovább a hatalmat. Ehhez viszont egy lojális elnökre volt szükség, aki lényegében átengedi számára elnöki jogköreit. Putyin először Viktor Zubkovra gondolt, aki az állami pénzügyi ellenőrző testület elnöke volt, hiszen megbízható és már túl idős (66 éves) volt ahhoz, hogy elnöki babérokra törjön. A döntés váratlanul mégis egy sokkal fiatalabb jelöltre Dmitrij Medvegyevre esett. Putyin Medvegyevvel is jó kapcsolatokat ápolt, karrierjük során már a Jelcin-érában találkoztak. Medvegyev lényegében a putyini utat követte pár év lemaradással. Mindketten a Leningrádi Állami Egyetem jogi karáról kerültek ki, és a leningrádi reformkommunistának, illetve Jelcinnek köszönhetően mindketten folyamatosan haladhattak előre. A terv természetesen bevált. Putyin egy hozzá közeli lojális embert ültetett az elnöki székbe, akit a választópolgárok 70%-a támogatott. Medvegyev ahogy letette az esküt, első dolga volt felkérni Putyint a kormányalakításra.
2008 már sokkal nehezebb időszak volt Putyin számára, mint 2002. Az elnöki és a miniszterelnöki jogkörök személyre szabása után Putyin egy gazdasági válságba süllyedő országot kapott vissza. 2008-ban ugyan még egy világbanki mentőcsomaggal sikerült elkerülni a bajt, ezzel azonban csak 2009 közepéig húzta ki az orosz gazdaság. Ez az év lett lényegében Oroszország és a Nyugat elhidegülésének meghatározó pontja. Az Egyesült Államokban a keményvonalas republikánus Busht egy új demokrata elnök, Obama váltja fel, aki a terrorizmus felszámolását máshogy képzeli el. Az orosz–amerikai terrorellenes harc kölcsönös elfogadására Obamától már nem számíthatott Putyin, aki időközben harmadik mandátumának megkezdésével kiöregedett a szalonképes vezetők sorából. Amerikában változás történt, az Európai Unióban is sorra cserélődtek le a politikai vezetők, Putyin viszont maradt. Ekkor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Putyin nem egy egyszerű elnök, hanem akár több évtizeden keresztül is hatalmon maradó vezető – ez pedig kétségtelenül a szovjet időkre emlékezteti a Nyugatot.
A külpolitikában ismét nagy problémákkal kellett megküzdenie Putyinnak. Az 1999-es, majd a 2004-es NATO-bővítés után 2009-ben újra kitolódtak a nyugati érdekszféra-határok, természetesen ismét Oroszország rovására. A NATO felvette tagjai közé Albániát és Horvátországot. Ami azonban az utolsó csepp volt a pohárban, az a NATO által Grúziának tett ígéret, hogy hamarosan ő is tag lehet. Az amúgy is problémás kaukázusi régióban, ahol Oroszország konkurencia nélkül sem tudja folyamatosan fenntartani hatalmát, egyáltalán nem hiányzott egy NATO-tagország. Grúziában már a NATO-tagság felajánlása előtt sem volt rózsás a helyzet. A Dél-Oszét és az abház területeken nagyszámú orosz kisebbség élt, valamint az oszétok száma sem elhanyagolható. A területek szegények, orosz pénz nélkül szinte fenntarthatatlan állapotok uralkodtak a két régióban. Mivel az itt élő lakosság nagy része orosz állampolgársággal is rendelkezett, így megvolt az ürügy a támadásra, és ezzel Grúzia elrettentésére a NATO-tagságtól. Az akkori események kísértetiesen hasonlítottak a jelenlegi ukrán válságra. Először a szakadár terület orosz és oszét lakosai provokálták ki a grúz támadást, majd erre válaszul Oroszország segítséget nyújtott elnyomott kisebbségének. A mindössze kilenc napig tartó háborúban Oroszország sikeresen elfoglalta Dél-Oszétiát és Abháziát, az pedig azonnal ki is kiáltotta függetlenségét, amit egyedül Oroszország ismert el. Ezen lépése Putyinnak talán elhamarkodott volt, és teljesen ellentmond a korábbi Nyugat-barát retorikájának, nem szabad azonban elfelejteni a NATO agresszív keleti irányú terjeszkedését sem, amire Putyin végül háborúval válaszolt. A grúz konfliktus után Putyin már nagyon közel állt a jelenleg is érvényben lévő ügyeletes „rosszfiú” szerepkörhöz. (Folytatjuk)
