A következő év tavaszán (1941-ről van szó – a szerző utólagos megjegyzése) húsvét vasárnapjára virradva boldog sietséggel édesanyám rázott fel álmomból. „Gyorsan kapjátok össze magatokat! Szaporán!” Ez nekem meg az alig ötéves öcsémnek szólt. Ez az utóbbi még ki se törölte szeméből az álmot, álomittasan nézett körül: „Mit hozott a nyuszi?” „Majd meglátjátok, mit hozott, csak gyorsan!” – sürgetett főleg engem, mert az öcsémet ő kezdte lázas kapkodásában öltöztetni.
Nem tudtam hova lenni a csodálkozástól: édesanyámat én még ilyen izgatott állapotban nem láttam. Mi történhetett? Valami nagy, váratlan öröm érhette, ami alig tud megférni a szívében, s azért sürget bennünket az öltözködésben, hogy ezt a kicsorduló örömét minél előbb megoszthassa velünk.
Édesanyám soha politikával nem foglalkozott, talán még a szónak az értelmét se fogta fel, annyira nem érdekelte a politika. Arról se ejtett soha még egy szót se, hogy magyar. Hiszen ez annyira természetes volt számára, mint az, hogy lélegzik. Szeretett volna magának egy hajlékot, amit a sajátjának mondhat, szerette volna, ha az ura egy kicsit jobban iparkodik ennek a hajléknak a megszerzésében, valamint azt, hogy a gyerekei ne rekedjenek meg az iskola negyedik osztályánál, mint ő, hanem tanuljanak. Benne ez a vágy erősebb volt, mint apámban, aki úgy gondolta – hitte! –, hogy az a szép, új világ, amelynek eljövetelét angyali türelemmel várta, mindent magától és egy csapásra megold.
Anyám ezzel szemben csak a saját tíz körmében bízott, ettől meg élete párja tíz körmétől várta felemelkedésünket. Álmaiba, terveibe nem kalkulált be semmiféle rendszerváltozást. Ez annyira közömbös volt számára, hogy apám meg se kísérelte őt „megagitálni”. Morzsolgatták életüket egymás mellett, meghagyván ki-kit a maga hitében. (Apám például soha még csak egy szóval sem, egy szemrehányó pillantással sem rótta fel a feleségének, hogy templomba járó. Még közvetlenül a háború utáni években sem; nem tartott attól, hogy esetleg megjegyzik az „elvtársak”: „Németh elvtárs, a maga felesége még mindig a papok reverendáján lóg?” Vagy: „Nem tudtál odahatni, hogy a fiadat ne azok bérmálják meg?” Ha apámtól esetleg számon is kértek az „elvtársak” hasonló dolgokat, ő ezeket az ügyeket „nem hozta haza”, sem a fiait, sem a feleségét nem próbálta meg a saját politikai meggyőződése mellé állítani.)
Ebben a pillanatban azonban még nincs vége a háborúnak, amikor majd apám szívéről nagy kő esik le: nem kellett többé attól tartani, hogy a kakastollas csendőrök újból kezelésbe vehetik. Ebben a pillanatban ezerkilencszáznegyvenegy húsvét vasárnapja van, lévén hogy a húsvét ünnepe mindig vasárnapra esik. Édesanyámat szemmel láthatóan mégsem ez hozta oly lázas izgalomba, hanem ennél jóval nagyobb és jelentősebb esemény, amely nem ismétlődik meg minden esztendőben.
Bejöttek a magyarok!
Kézen fogva magával ragadott bennünket, s futott velünk végig az utcán, futott le a Nemzetközi út mellé, amelynek mindkét oldalán már ott szorongott, sírt, lelkesedett és éljenezett az egész falu.
(Ennél nagyobb s lélekemelőbb ünnepet azóta sem láttam s éltem meg. Ezt az ünnepet nem szervezte meg senki, de nem is kellett megszervezni: huszonkét éve várt rá reménytelenül, el-elcsüggedve vagy reménykedve a falu népe. Ennek oka egyetlen rövid mondatba belefér: a királyi Jugoszláviában a magyarok – más nemzeti kisebbségekkel együtt – jogfosztottságban éltek. Ezt még a politika iránt teljes közömbösséggel viselkedő édesanyámnak se kellett magyarázni: a saját bőrén érezte. Ezért élte át a falu színmagyar lakossága a „magyarok bejövetelét” feltámadásként. Ha esetleg a dolog magyarázatra szorulna annyi év távlatából is. Meg azért, mert azon a napon nem az arabusok jöttek be, de még csak nem is a hottentották, hanem azok, akikkel – legalábbis úgy hitte abban a pillanatban minden falubeli – szót tudott érteni. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy azok, akik megérkeztek, meg azok, akik könnyes szemmel és tárt karokkal várták őket, egyazon nyelvet beszélték.)
A bevonuló honvédek meg az éljenző sokadalom láttán természetesen engemet is magával ragadott a lelkesedés. Annál lesújtóbb és megemészthetetlenebb volt számomra az, amit még ugyanaznap hallottam apám szájából. Pedig halkan mondta, s inkább csak magának szánta, mint a közelében lábatlankodó fiának: „Nehogy most is cseberből vederbe essünk!”
