Újjáéledt a színjátszás, van utánpótlás

Ft. Hajdú László plébános évekkel ezelőtt került a nyugat-bácskai szórványtelepülésre, Csonoplyára, ahol egyetlen percig sem tétlenkedett, azonnal igen jó viszonyt alakított ki a helyi hívekkel, a plébánián közösségi termet épített, amely azóta is folyamatosan különféle tevékenységi tartalmakkal telik meg. Elsőként az anyanyelvápoló csoporton keresztül próbálta megszólítani a közösség tagjait, aztán, ahogyan lépésről lépésre haladtak, mindez kibővült a hagyományápolással is, felelevenítették a különféle népszokásokat, megtartották a legjelentősebb ünnepeket. Méltán büszke rá, hogy immár az amatőr színjátszást is sikerült meghonosítani abban a közösségben, ahol negyven éve nincs magyar nyelvű oktatás. Hajdú atyával a küzdelmes, ám a kitartást megháláló, eredményes mindennapokról, valamint a nagyszabású, előrevivő tervekről beszélgettünk.

Milyen helyzetbe, környezetbe csöppent csonoplyai papként?

– A legfrissebb népszámlálási adatok szerint 2600 lakosú a település, ez a szám azonban nem valós, mert nagyon sokan be vannak jelentkezve, viszont nem tartózkodnak életvitelszerűen a településen. Hozzávetőlegesen 1600–1800 főre tehető a ténylegesen Csonoplyán élők száma. Ebből mintegy 400 a magyar, 50 a bunyevác lakos. Azért említem őket, mert ők szintén katolikusok, és akkor, amikor több mint hat éve msgr. dr. Pénzes János akkori megyés püspök kinevezett Csonoplyára, plébánosi megbízást kaptam, ami az egyházközség vezetését jelenti. A kezdetektől láttam, hogy nemcsak ez lesz a feladatom, hanem egy közösséget kell felépíteni, pontosabban felébreszteni, újjáéleszteni. Azzal indult a történet, hogy a közösségnek legyen egy otthona, egy közös tere, ahol a tagjai otthon érzik magukat. Mindez nagyon fontos, mert ha nincs meg a megfelelő infrastrukturális feltétel, akkor a közösség léte is kérdésessé válhat. Akkor határoztam el, hogy a plébániát, tehát a paplakot alakítom majd át. Hatalmas épületről van szó, nem egy embernek tervezték. Abban gondolkodtam, hogy megosztom ezt az épületet, olyan módon, hogy az egyik fele megtartsa az eredeti funkcióját, a másik felét pedig közösségi térré, teremmé alakítom majd át. Mindez sikerült is. A Magyar Nemzeti Tanács kezdettől fogva partner volt mindebben, ami a felújítást illeti, Magyarország Kormánya ugyancsak nagy segítségünkre volt. Ezen anyagi eszközök felhasználásával valósult meg a közösségi terem kialakítása.

Mekkora feladat volt mindezt megtölteni tartalommal?

– Ez volt a következő lépés, és ez jelentette a nagyobb kihívást. Természetesen az építkezésnek is megvan a maga fáradságos munkája és bonyolult eljárása, ám a teret megtölteni tartalommal, az igazán komplex feladat. Amikor a felújítás befejeződött, akkor mondtam a szülőknek, hogy eddig tudtam sikeresen tevékenykedni, innentől kezdve kell a közösség igazi támogatása. Ezzel sem volt gond, a kezdetektől teljes mértékben partnerek voltak mindebben. Tulajdonképpen az elsőként induló anyanyelvápoló csoporton keresztül szólítottuk meg a közösséget. Bosnyák Annamária tanítónőt kértem fel, hogy tartson anyanyelvápoló órákat a gyermekek számára ebben a közösségi teremben. Az első pillanattól úgy indultunk, hogy az egész közösséget megcélozzuk majd, olyan programok szervezésével, amelyekbe nemcsak a gyerekeket kapcsoljuk be, hanem minden generáció tagjait. Gondolok itt arra, hogy például az anyanyelvápoló csoporttal szerveztük meg a farsangi ünnepkört, és hozzácsatoltunk egy disznóvágást is. Oda meghívtuk az apukákat, az anyukákat, a nagyszülőket, és a háromnapos rendezvény csúcspontja az volt, hogy egy nagy mulatságot tartottunk, amelyen százan, százötvenen is részt vettünk. Így, lépésenként haladtunk előre, és elértük azt, hogy aki még Csonoplyán képes tenni valamit, az jelen legyen, és aktív tagja legyen ennek a közösségnek.

Tehát az anyanyelvápolás, a hagyományápolás és a színjátszás tartozik a plébánia csoportjainak tevékenységi körébe? Nemrég tartottak egy sikeres jótékonysági estet is…

– Anyanyelvápolással indítottunk, ugyanis Csonoplyán negyven éve nincs lehetőség magyar nyelvű iskolai oktatásra. Az volt a célom, hogy megtanítsuk őket írni, olvasni, szebben beszélni, hogy mindezeknek köszönhetően bátrabban merjenek megszólalni magyarul. Ez hiányzott azelőtt… Aztán, ahogy haladtunk, mindez bővült a hagyományápolással, elővettük a népszokásokat, megtartjuk a különféle ünnepköröket stb. Most pedig a legújabb dolog, amivel az elmúlt évtől kezdődően komolyabban foglalkozunk, az a színjátszás. Ilyen rövid idő alatt máris vannak kézzelfogható, szemmel látható eredményeink. A plébánia ifjúsági csoportja már két-három éve működik ebben a formában, és a fiatalok rövid előadásokkal, színdarabokkal szerepeltek már az Ötösfogaton, részt vettek a hagyományos ünnepségeken is. Elérkezett az idő arra, hogy más közönség elé is eljuttassuk őket, és meg is mérettessük magunkat. Így jött a rendező asszonnyal, Bosnyák Annamáriával közös ötlet, amikor megláttuk a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség felhívását a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójára vonatkozóan, amelyet 2024-ben Nagykikindán szerveztek meg, hogy benevezünk. Nagy fába vágtuk a fejszénket, hiszen ilyen terjedelmű darabbal addig nem készültünk, nem is nagyon tudtuk, hogy kell nekiállni egy komolyabb darab rendezésének. Az idő is rövid volt, mert februárban kezdtük, és áprilisban már szerepelni kellett. Rengeteg munkát, lelkesedést, energiát beletettek a fiatalok, és nem is maradt el a siker, hiszen a találkozó Garay Béla-díját sikerült elhoznunk. Mindez nagy lendületet adott a kezdeményezésnek. Akkor azt mondtam, rendben, ha mindez így sikerült, és ennyi energiát meg munkát beleraktunk egy csaknem másfél órás színdarabba, akkor azt játsszuk el máshol is, vigyük el máshova is. A csoport menedzsment részét végzem én, illetve a súgó szerepét is betöltöm, besegítek mindenbe, amibe csak kell. Így jutottunk el vendégszerepelni Doroszlóra, Nemesmiliticsre, Zomborba, Adorjánra, Kúlára. Az Azt mondták, a villa üres című előadást tizennegyedik alkalommal adtuk elő december 6-án, amikor egy nagyszabású jótékonysági estet szervezett az anyanyelvápoló csoport, ahol a piciktől kezdve egészen a nagy színjátszó csoport tagjaiig mindenki fellépett. A csonoplyai Mindenszentek Plébánia hangosítására gyűjtöttünk. Egy egész estés műsort sikerült összehoznunk, amelyen a kisgyerekek népi játékokat mutattak be, ugyanakkor nagy öröm volt számomra, hogy a felsős színjátszó csoportunk is bemutatott egy művet, ugyanis bennük felfedezhető az utánpótlás. Azt látom, hogy a csonoplyai színjátszásnak lesz folytonossága. Az ifjúsági csoport egy új darabbal készült, Karinthy Frigyes Teknősbéka, avagy ki az őrült a csárdában című egyfelvonásos bohózatát mutatták be, ekkor első alkalommal Csonoplyán. Ezt az előadást múlt év novemberében játszották Nagykikindán a Totya-szemlén, de a faluban ez premier előadás volt. Nagy élményt jelentett a szereplőknek és a közönségnek egyaránt. Szép számmal összejöttek a jótékonysági estre, ezzel is kifejezve a közösség támogatását egyrészt munkánk iránt, másrészt a gyermekek és a fiatalok iránt.

Mi az a mód vagy eszköz, ami hozzásegítette, hogy egy ilyen kis létszámú közösségben ennyi különböző generációhoz tartozó embert meg tudjon mozgatni?

– Amikor Csonoplyára kerültem, akkor találkoztam azzal a helyzettel, amely nemcsak az ottaniakra jellemző, hanem a szórványtelepülésekre általában is igaz, hogy van egy komoly hagyomány, ezek a közösségek jelentős múltra tekintenek vissza, amikor még száz gyerek is volt a faluban… Éppen a múltkor nézegettem az 1970-es években készült fényképet a templomban játszódó karácsonyi műsorról. Negyvenöt gyermeket számoltam meg rajta, vagyis annyian vettek részt a betlehemes játékban. Azután jött az elvándorlás, jöttek a demográfiai változások stb. Véleményem szerint egyfajta szemléletváltásra van szükség. Ezeket a dolgokat úgy kell elengedni, hogy közben mindvégig emlékezni kell rá, tiszteletben tartani, ragaszkodni ahhoz, ami a miénk, és olyan módon kell szemléletváltást eszközölni, hogy abból, amink most van, kihozhassuk a legtöbbet, amit csak lehet… Hálásnak kell lennünk azért, hogy még mindig van huszonöt-harminc gyermek, akikkel minőségi munkát lehet végezni. Nem a néptömegre, a tömegrendezvényekre kell fókuszálni, hanem a kisebb, bensőségesebb csoportokra kell helyezni a hangsúlyt. Ez nagyon fontos! Az idősebbek körében ma is fellelhető az a vélemény, hogy a mostani fiatalsággal nem lehet mit kezdeni. Pedig igenis lehet, csak megfelelően kell őket motiválni, azaz megfelelő teret és lehetőséget kell nekik adni. Nagyon szívesen ott vannak, besegítenek, megcsinálják a feladatokat. Mindössze lehetőséget kell nekik biztosítani arra, hogy kibontakoztassák a tehetségüket. A szárnyaink alá venni őket, bevonni a közös munkába, és akkor nem hiányzik majd nekik a közösségi média, a telefon, sem semmilyen más technológiai eszköz, hanem szívesen bekapcsolódnak a közösségi tevékenységekbe. Lehet őket motiválni, csak más módon, mint a korábbi generációk tagjait.

Mindez olyan jól sikerül Csonoplyán, hogy különféle fejlesztési terveik is vannak, illetve egyéb nagyobb ívű rendezvényekre is készülnek.

– Nagyon fontos, hogy az embernek legyenek álmai, céljai, és tartsa is magát hozzájuk. Sokszor eszembe jut az egyik kedves általános iskolai tanárnőm, aki földrajzot tanított. Ő azt mondta nekem: Laci, te nagyon sokra fogod vinni egyszer. Megkérdeztem, miért mondja ezt. Azt válaszolta, azért, mert egy felelés alkalmával hármast adott, és én minden órán jelentkeztem, amíg erre lehetőség volt, hogy kijavítsam ezt az osztályzatot. Nem engedett rögtön felelni, négy hónapomba telt. Azt mondta, arra volt kíváncsi, mennyire tudok kitartó lenni. Nagyon fontos, hogy a célok és a vágyak mellett kitartás is legyen az emberben, így sikerült eddig eljutni. Ha ehhez tartja magát az ember, akkor körvonalazódik, hogyan valósítsa meg az elképzeléseit, illetve megteremtődnek számára a lehetőségek is. A VMMSZ-től felkérést kaptunk, hogy az anyanyelvápoló csoport vegyen részt a magyar szórvány napja alkalmából Magyarittabén megrendezett központi rendezvényen, ami végül a nálunk tartott katolikus bál miatt nem sikerült, viszont felajánlottuk, hogy 2025-ben vagy 2026-ban akár már Csonoplyán is meg lehetne szervezni a magyar szórvány napjának központi ünnepségét, mert ez a közösség már erre is képes. A színjátszásban egyre több kapcsolatot teremtünk a többi színjátszó csoporttal, ugyanis azt szeretnénk, ha nemcsak mi mennénk, hanem hozzánk is jöjjenek. Sőt, továbbgondolva a dolgot, olyan álmaink is vannak, hogy egyszer majd a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóját is Csonoplyán szervezzük meg. Ehhez persze szükség lenne bizonyos infrastrukturális beruházásokra is. Efelé tendálunk most, és tényleg nagy siker mindez, csakúgy mint ahogyan az is, hogy nemcsak a bunyevácokkal, hanem a csonoplyai szerb lakossággal is vannak közös programjaink. Közös karácsonyi vásárt szerveztünk az általános iskolával, a helyi közösséggel, a szerb művelődési egyesülettel, ráadásul ez már nem először történt meg. Hogy milyen benne lenni ebben az egészben? Fantasztikus! Megélem azt, amit papként sok-sok évvel ezelőtt megfogalmaztam. Mindannyian választunk a szentelésünkre egy jelmondatot, az enyém az efezusiaknak írt levélből úgy hangzott: „Hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket és felépítsék Krisztus titokzatos testét.” Sorsszerű volt ez a választás, akkor még fogalmam sem volt, ám tulajdonképpen nap mint nap ezt élem meg most. Azokat az embereket, akik ott vannak, motiválom. Megpróbálom belőlük kihozni azokat a talentumokat, amelyeket a Jóisten megadott számukra, hogy azt gyarapítsák, és a közösség javára tudják fordítani. Bekapcsolódtunk a Nemzeti Művelődési Intézet A Szakkör elnevezésű programjába, amely Vajdaság-szerte nagy népszerűségnek örvend. Van mézeskalácsszakkör, fonó-, szövőszakkör stb. Mindez novemberben elindult nálunk is a plébánián, és felnőtteket céloz meg. Azt tapasztaljuk, a közösségnek van ilyen jellegű igénye. Így két tevékenységet, a mézeskalács-készítés, illetve a gyertyaöntés szakkörét indítottuk el, tehát nemcsak a gyerekeknek, hanem az egyéb generációk tagjai számára is indítottunk programokat. A közösség erejét mutatja az is, hogy azok, akik elmennek, mondjuk, Magyarországra, hogy ott éljenek vagy tanuljanak, szívesen vissza-visszatérnek, és szerepelnek az újabb darabokban, miközben elviszik magukkal az itteni értékeket, ugyanis arra tanítjuk őket, hogy sose feledjék el a gyökereiket, közben pedig abban bízunk, hogy az itt megszerzett tudást és tapasztalatot talán egyszer majd másutt is kamatoztathatják.