Múlt héten pénteken Budapesten dr. Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke vehette át a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által 2009-ben létrehozott Lőrincz Csaba-díjat. Az alapítvány a vajdasági magyarságért folytatott kitartó tevékenységéért tüntette ki Korheczet. A Lőrincz Csaba emlékét és szellemiségét őrző díjjal tudósok, szakértők, írók, újságírók kiemelkedő külpolitikai, nemzetpolitikai tevékenységét ismerik el.
Németh Zsolt külügyi államtitkár a díj átadásakor kifejtette: Tekintettel arra, hogy a szerbiai parlament a közelmúltban elfogadta az 1944/45-ös vajdasági, magyarok ellen irányuló megtorlásokat elítélő nyilatkozatot, majd Áder János magyar államfő a szerb köztársasági elnökkel közösen rótta le kegyeletét a második világháború ártatlan áldozatai előtt, talán még soha nem volt ennyire aktuális, nyilvánvaló, ünneplésre méltó a díjazott kilétének, a díj szellemiségének és az átadás időpontjának összefüggése. Ezért a megbékélésért a vajdasági magyar politikai elit évek óta küzd, ez a magyar térség- és nemzetpolitika lényege, amelynek ma a legeredményesebb területe a magyar–szerb kapcsolatrendszer – jelentette ki a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
Korhecz Tamás lapunknak arról nyilatkozott, hogy miképpen fogadta az elismerést, de természetesen körbejártuk a szerbiai parlamenti nyilatkozatot, valamint a történelmi szerb–magyar megbékélés témáját is, végül pedig az MNT utóbbi három éve vált elemzés tárgyául.
Milyen érzésekkel vette át az elismerést, és hogyan fogja befolyásolni jövőbeni munkáját?
– A díjakkal, kitüntetésekkel nem igazán foglalkozok, sem most, sem korábban. Azzal sem foglalkoztam, hogy ki kapja ezeket, mint ahogyan azzal sem, hogy én esetleg miért nem kapok. Az az ember, aki teszi a dolgát, az nem a díjakkal törődik. Ezt teljesen őszintén mondom. Ezért is ért váratlanul az elismerés. Természetesen jó érzés volt, hogy egy olyan emberről elnevezett díjat vehetek át, akit személyesen is ismertem, és aki ugyanazon a szakterületen volt szakpolitikus, mint jómagam. A díjkiosztón is elmondtam, hogy sem ez, sem egy másik díj nem tudna már semmire motiválni. Azt nem mondhattam, hogy majd a jövőben többet és jobban dolgozok. Ennek két oka van, és minderről talán a feleségem beszélhetne a legtöbbet. Először is: már régóta felfedezem magamon a munka-betegség jeleit. Nem igazán lenne lehetőségem mikor és hol többet dolgozni. Amit csinálok, azt mindig a legjobb tudásom szerint teszem, ezt már nem tudom fokozni. Minden pillanatban a maximumot próbálom kihozni magamból. Egy maximalista kényszer van bennem. Másodszor pedig: már több mint tíz éve folyamatosan azt űzöm foglalkozásomként, amit a legjobban szeretek, amihez a legtöbb tehetségem van, és amihez a legjobban értek. Ez egy igazán ritka helyzet, és ha hozzávesszük, hogy mindezért még fizetést is kapok, akkor nem látom, hogy miért érdekelhetne engem még egy díj is. Az embernek nem szabad telhetetlennek lennie. Ha van egy ilyen ritka és példátlan helyzet, amikor az ember azt teheti, amit a legjobban szeret, amihez a legjobban ért, és ebből még meg is élhet, akkor úgy érzem, nincsen joga semmi másra vágyni. Én nem is akarok semmi mást. Örülök a díjnak, de ebből a szempontból semmit nem jelent. Az igazi ajándék az, hogy azt tehetem, amit szeretek. Ezt az igazi kitüntetést a jó Isten adta.
Mikor született meg Önben az elhatározás, hogy a közösség érdekében szeretne cselekedni, ennek a feladatnak szentelni életét?
– Ezek így nagy és drámai szavak. Ennél sokkal egyszerűbb a dolog. Van ennek egy szakmai dimenziója. Abból a szempontból is szerencsés vagyok, hogy azt az ismeretet, amit jogászkutatóként szereztem, közigazgatási vezetőként, szakpolitikusként alkalmazhattam is. Lehetőséget kaptam a jogalkotásra és a jog alkalmazására. A kutató a meglevő jogrendszert kutatja, és abból próbál új ismereteket szerezni. Ezt tettem, amikor doktoráltam, és különböző országokban vizsgáltam a kisebbségek autonómiájára vonatkozó megoldásokat, a decentralizációt és egyebeket. Ez a kutató feladata. Az viszont kevés kutatónak adatik meg, hogy maga alakíthassa a jogrendszert. Engem ez a páratlan szerencse ért, miután a tartományi kormányban én voltam megbízva a jogalkotással és a kisebbségi ügyekkel. Kísérletet tehettem arra, hogy egy bizonyos döntéshozói vagy döntést befolyásoló pozícióból a kutatóként szerzett ismereteket beleépítsem a jogrendszerbe. Ezzel egy időben folyamatosan foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan lehet a jogot alkalmazni is, hiszen attól, hogy valami belekerül a Hivatalos Közlönybe, még nem élő jog. A közösség boldogulását, erősödését folyamatosan ezzel összefüggve próbáltam előremozdítani. Itt viszont van egy családi örökség is. Olyan családban nőttem fel, ahol a közérdeknek, a közjónak vagy a közösségért való cselekedetnek nagyon hosszú hagyományai vannak. Annak, hogy valaki nem a saját egyéni érdekében tesz valamit, hanem azért, hogy másoknak, a környezetének legyen jobb. Az emberi létezés egyik fontos alapeleme a másokért való cselekvés. A közéletbe lépve folyamatosan azt tartottam szem előtt, hogy hogyan is lehetne jobbá tenni a világot körülöttem. Mivel folyamatosan magyar pártnak a színeiben politizáltam, ezért a legtermészetesebb, hogy ennek a közérdeknek egy jelentős része a magyar közösségnek a boldogulásához kötődött. Attól, hogy ennek a közösségnek a problémáit a saját bőrömön csak ritkán éreztem, meg, mivel a társadalomnak egy olyan rétegéhez tartozom, amely sem származás, sem képzettség, sem vagyoni helyzete szempontjából nincsen hátrányos helyzetben, nem maradtam vak ezekkel a problémákkal szemben. Ha a jó Isten tehetséget adott valakinek, a családja jóvoltából pedig iskoláztathatta magát, akkor kutya kötelessége ebből folyamatosan visszaadni valamit és tenni a közösségért. A politikában nagyon sokféle ember van. Van, aki egy munkahelyért lesz politikus, más egy üzletért, megint más pedig a százalékért, amit a közpénzek forgatásából szerezhet, valaki pedig csupán a hatalomért vagy a népszerűségért. De valóban vannak olyanok, akik a közérdek miatt. Elhihetik, nem vagyok ezzel egyedül.
A történelminek nevezett szerb–magyar megbékélés egyik alapköve a parlamenti nyilatkozat, amelyet két héttel ezelőtt fogadott el a szerbiai képviselőház. Milyen lépések megtétele várható az elkövetkezendőkben a nyilatkozat mentén?
– A kör bezárásához még egy gesztus hiányzik, ez pedig ugyancsak politikailag egyeztetett lépés: a szerb kormánynak formálisan is el kellene törölnie a jogrendből a kollektív bűnösségre vonatkozó közigazgatási határozatokat. Ezzel úgymond vitán felül eltűnnek a szerbiai jogrendből. Van egy olyan elképzelés is, hogy a szerb kormány ezt az MNT javaslatára teszi majd meg, hiszen tekintettel a kollektivitásra, a sértetteket csakis az MNT, a vajdasági magyarság választott képviselője képviselheti. Nagyon bízom benne, hogy ez hamarosan megtörténik. Már addig elment a folyamat, hogy nem is lenne értelme visszatáncolni. Van egy másik dimenziója a történet folytatásának, ez pedig a perspektíva. A mostani lépéssornak számos kézzelfogható közjogi következménye is van és lesz. Ez elsősorban a rehabilitációs eljárásokat érinti. Az eddigi eljárások felgyorsulnak, sok szempontból automatizmus lesz, ami a vagyon-visszaszármaztatásra is hatással lesz. A történetnek az érintetteket közvetlenül érintő dimenziója is lesz. Ugyanakkor mégsem ez a legfontosabb. Valóban azt gondolom, hogy egy sok-sok lakattal lezárt ajtót nyitottak meg a politikai vezetők. Az a kérdés, hogy ezen az ajtón mi áramlik be, illetve ki, milyen folyamatok indulhatnak el a nyitás következtében. Ez nem a múlt politikusain vagy a múlt gyilkosain és áldozatain múlik, hanem kizárólag rajtunk, a most élőkön. Rajtunk vajdasági magyarokon is múlik, nem csak Szerbia és Magyarország kormányán. Ugyanúgy, ahogyan az autonómia is elsősorban egy eszköz és egy lehetőség, úgy a megnyitott ajtó is egy eszköz és lehetőség. Ahhoz, hogy ez a közép-európai viszonylatban páratlan lépés és gesztus egy új szemléletnek legyen a kezdete, ahhoz még sokat kell tenni. A most kialakult bizalmi tőkét nem szabad eljátszani, hanem tovább kell duzzasztani egymás megértésével, az egymás iránti türelemmel, a kölcsönös érdekek mind hatékonyabb kiaknázásával. Ezen rengeteget kell dolgozni.
Konkretizálható-e már, hogy mi minden áramolhat be, illetve ki a két nemzet és a két ország között megnyitott ajtón?
– Ezt hosszasan lehetne elemezni és taglalni. Kétségtelen, hogy a vajdasági magyarság helyzete, autonómiája, a két ország közötti gazdasági összefonódás és a közös érdekek mentén történő infrastruktúrafejlesztés, a közös ökológiai projektumok, a határok légiesítésének perspektívája, a rendőrségi együttműködés mind olyan területek, ahol folyamatosan növelhető a bizalmi tőke. Az oktatási rendszerben a mind nagyobb átjárhatóság, az új tantervek, amelyek talán egy kicsit más perspektívába helyezik a múltat vagy a földrajzot – lépésről-lépésre mindenki a saját területén építheti bele magát ebbe a folyamatba. Ebből a szempontból sokan tehetnek hasznosat. Nagyon szeretném, ha mi, vajdasági magyarok, megerősödnénk. Nem ez az első olyan dolog, amelynek tekintetében bizonyítottuk, hogy egyedül mi voltunk rá képesek. Ennek kell megerősítenie bennünket, hogy ha már képesek vagyunk nagy dolgokra, akkor ezen ajtón is képesek legyünk jó dolgokat bevinni. Persze a mi oldalunkon is sokan kerékkötők, sok a rosszat kereső, a közösséget megmérgező ember. Ugyanakkor fontos lenne, hogy minél többen felismerjük: az ilyen magatartás nem vezet sehová. Ha az ember meg akar kapaszkodni, előre kíván menni és megerősödni, fejlődni szeretne, akkor az önmérgező, a mindenben rosszat kereső, a kishitű panaszkultúrára épülő magyar mentalitást a peremre kell szorítani. Nem a magyar közösséget, hanem ezeket a dolgokat kell a peremre szorítani, hiszen semmiféle perspektívát nem kínálnak fel.
Munkával, rendes havi ülés keretében töltötte megalakulásának harmadik születésnapját az MNT ezen a héten. Hogyan értékeli a mögöttük álló időszakot?
– Ez a három év sok mindenben megerősített. Olyan dolgokban erősített meg, amelyeket jómagam hipotézisként elhitettem magammal, és hittem ezekben. A három év történései és eseményei sok mindent visszaigazoltak. Amikor 2010-ben a Magyar Összefogás választási lista nagy fölénnyel megnyerte a nemzeti tanácsi választásokat, akkor én nagyon komolyan álltam hozzá ahhoz, amit megígértem az embereknek. Ez kegyetlenül nyomta a vállamat, hiszen ambiciózus és konkrét dolgokat fogalmaztunk meg. Pontosan megmondtuk, hogy melyik területen mit tervezünk csinálni: stratégiai tervezés, különböző programok, a képzettség növelése, színházak tájolása, kataszterek készítése, alapítói jogok átvétele, bírósági jogérvényesítés, harc Strasbourgig a jogok megsértésének esetében, és még sorolhatnám. Ezek kemény ígéretek voltak ahhoz képest, amit az MNT addig csinált. Tisztában voltam azzal, hogy csak azt ígérjem, amit később meg is tudok valósítani. Tudtam, hogy az államszervezet, de egy intézmény működése is alapvetően az igazgatás erejétől, kapacitásától függ. Értettem, hogy csak akkor valósíthatjuk meg az eltervezetteket, ha kialakítunk egy valóban erős, szakmailag megpatkolt, nagy kapacitású döntés előkészítő és végrehajtó mechanizmust. Ez a Közigazgatási Hivatal. A sikeresség a professzionalizmus függvényében állt és áll. Az MNT tagjai azok, akik a választásokon bekerültek a tanácsba, ők hozzák meg a döntéseket, de nem ők fogják megírni a szakszerű jogszabályokat, nem ők dolgozzák ki a különböző programokat, hiszen legtöbbjük munkaviszonyban áll. Ezért volt szükség egy professzionális apparátusra, amely hivatásszerűen, napi tizenkét órában végzi ezeket a feladatokat. Ezt sikerült megteremteni. Van itt egy válogatott profi csapat, amely a három évben sokat edződött is. Az emberek legtöbbjét jómagam választottam, és én vállaltam értük felelősséget. Ezt tartom az egyik legnagyobb eredménynek, hiszen az összes többi konkrét eredmény, az ígéretek beváltása mind ettől függött: hogy képesek leszünk-e odafigyelni az MNT döntéseinek a végrehajtására, képesek leszünk-e kikísérni egy-egy döntést. Úgy vélem, hogy ha valaki áttekinti az ígéreteinket, akkor elég nagy egybeesést fog találni azzal, amit eddig megcsináltunk.
