A nyugat-bácskai Gomboson a II. világháborúig, 1944-ig állt a Turul-emlékmű, amelyet a vérzivataros idők elől elbontottak és a föld alá rejtettek. Ma forgalmas regionális út vezet a hely fölött, ahol a régi szobor pihen, amely valószínűleg meg is sérült a lebontás és elrejtés alkalmával. A helyiek, valamint a magyarországi Szent István Lovagrend együttműködésének köszönhetően azonban 2014 óta ismét van Gombosnak Turul-emlékműve. A szoborról, az ősvallás, a kereszténység és a magyarság kapcsolatáról, valamint a település közelmúltjáról és jelenéről ft. Verebélyi Árpád címzetes préposttal, gombosi plébánossal beszélgettünk, aki a legfontosabb helyi szervezője volt az új turulszobor felállításának.
Ft. Verebélyi Árpád (Antalovics Péter felvétele)
Gomboson a második világháborúig állt a turulszobor. Hogyan született meg az ötlet, hogy ismét legyen a faluban emlékmű, milyen út vezetett a 2014 szeptemberi avatásig?
– A magyar közösségeknek a turul, mint egy totemállat, olyan szimbóluma volt, amely a nemzeti, közösségi egységet jelképezte. Az egész magyar nemzettel való egységet fejezi ki. Amikor új országba került ez a nép, a turulmadarat és a hozzá tartozó országzászlót elbontották. Érzelmileg egybeesett a külhoniság tudata és a szimbólumok elbontása. Azokon az embereken, akik még látták és a mindennapjaik része volt a madár, az országzászló, azt láttam, hogy fájdalmas emlékezéssel beszéltek róluk. Bennünk, gombosi magyarokban tudatos az a tény, hogy egy másik országba kerültünk, nem az anyaország tagjai vagyunk, mégis oda tartozónak érezzük magunkat. Ebben nagyon nagy segítséget nyújt a vallás, a hit, és a nyelven, a kultúrán keresztül való kapcsolódás. Mindig szükségesek olyan szimbólumok, amelyek a mindennapokban, fizikai voltukban figyelmeztetnek arra az egységre, amely a lélekben megvan. Úgy éreztük, hogy a többségi politika nem ellenséges a tudattal, hogy a magyaroknak van egy érzelme, amely a nemzeti-történelmi vonalukat a múltban megpróbálja megfogalmazni, ezzel egyfajta önazonosságot próbálnak maguknak teremteni. Úgy gondoltuk, hogy nem fogják félreérteni a lépésünket. Nem forradalmat akarunk, semmi olyant, ami bántja a többségi nemzetet, viszont szándékunk volt önmagunknak, a közösségünknek figyelmeztető jelként adni, hogy van egy történelmünk, érzelmeink, kapcsolataink. Ezek nem szakítanak el a másiktól, de a többségben meghatároznak bennünket. Aki nem szereti a saját kultúráját, nem tudja tisztelni a másikét sem.
A tufakőből készült szobrot Czifra Tamás kőfaragó művész készítette (Antalovics Péter felvétele)
Másrészt, Vajdaságban a fölzárkóztatásnak fontos oldala lenne a turisztika. Szerbia a nyugat-európai népek számára fekete pont, többségük megmaradt a délszláv háborúknál. Ahhoz, hogy Szerbia, benne Vajdasággal, vonzó legyen egy nyugati embernek, fel kell sorakoztatnunk az itt lévő tizenpár nemzet kultúráját. Erősítenünk kell ezt, hogy külföldről érdemesnek tekintsenek arra, hogy eljöjjenek hozzánk, megnézve a többség kultúráját, és a tömérdek másikat. Ehhez egészséges, öntudatos közösségek kellenek. Élő közösséget akarunk létrehozni, ennek a közösségnek pedig meg kell, hogy legyenek az érzelmi kapcsolatai, amelyekből táplálkozik. Száz éve tartozunk ehhez a közösséghez, de ezer éve egy másikhoz. Ez volt az indítéka, hogy visszanyúltunk a múltba, hogy erőt öntsünk a ma itt élő emberekbe azzal, hogy pótoljuk a régi Turult. A madarat Czifra Tamás kőfaragó művész készítette tufakőből, márvány oszlopok tartják. Szállítás közben még nem volt végleges formájában, itt fejezte be Tamás. A madár a magyarországi Szent István Lovagrend ajándéka, jó kapcsolatom van a tagokkal, ők ajánlották fel. Az amerikai disszidált magyarok közössége is szervezett egy bált, amelyen pénzt gyűjtöttek a célra.
Említette a többségi közeget. Történt bármilyen atrocitás a szobor miatt, érzékeltek feszültséget a politikum vagy a társadalom szintjeiről?
– Nem mindenki oldaláról, de az állami szervek részéről nagyfokú bizalmatlanságot éreztem. Többen kérdezték, hogyan merem mégis végigvinni a folyamatot, de tudtam, hogy a turulmadár léte nem valaki ellen szól, nem forradalmi eszmeiségen alapul.
Maga is használta a totem kifejezést. Egyházi emberként hogyan látja, miként lehet egyként kezelni az ősvallási hagyományt a keresztény, katolikus vallással?
– Történelmileg az jellemző, hogy amikor a népek átveszik a kereszténységet, a kereszténység nem törekszik arra, hogy feltétlenül mindent megszüntessen, ami a nép hitvilágában szerepel. Nagyon sok olyan elem van a kereszténységben, amit megtalálunk a pogányságban is. Ennek oka, hogy a kereszténység, amikor megjelenik egy területen, megkeresi annak a pogány vallásnak a mibenlétét, és átértelmezi, hiszen valahol az alapokban a vallásos tartalom ugyanaz, megtalálhatjuk a közöset. A kereszténység megpróbálja visszabontani a pogányságot addig a szintig, ahol megtalálja ezt a közös alapot. Azokat a kulturális, történelmi hagyományokat, amiket a különböző népek képviselnek, megpróbálja beépíteni a saját történelmébe, hacsak nincs szó kifejezetten vele ellentétes elemről. Egy gótikus katedrális például tele van a jelen kor szerint oda nem illő dolgokkal, amelyeket a nép különböző, például gonoszt riasztó totemjeiből merítettek. Hasonló a helyzet az egyházi címerekkel, a mitológiai elemeket észre lehet venni a kereszténységen belül. Nem azt mondja a kereszténység, hogy ez a mi hitünk, de amit a pogány elem kifejez a mitológiában, az egy értelmezése annak, amiről mi is beszélünk a hitben. Mielőtt a kereszténység átalakította ezeket, megnézte, hogy a kinyilatkoztatásban milyen szinten tudnak megjelenni.
A széttárt szárnyú madár márványtalapzaton áll (Antalovics Péter felvétele)
Másrészt a vallás nem tud mindent fizikai módon, szavakkal kifejezni. Transzcendens világról beszélünk a fizikai korlátokon belül, mintha egy pocsolya mellett beszélnénk a tengerről. Ezért a vallás megpróbál különböző szimbólumokat használni, nincs problémája az egyháznak azzal, hogy ilyen dolgokkal találkozzon. A mi gombosi közösségünkben is van egy tisztelet az ősiség iránt.
A település lelki-szellemi vezetőjeként hogyan látja, milyen helyzetben van most Gombos magyarsága?
– A '80-as években, a háború előtt háromezres közösség volt Gombos. A délszláv háborúban a gombosi híd volt az egyik, amelyen zajlott a Horvátország és Szerbia közti háború átvonulása. A katonaság minden fajtája átment Gomboson. Az iskola fele kórházként működött a legzavarosabb időkben, amikor megszólalt a légiriadó, be kellett húzni a függönyöket, mert hozták be a sebesülteket a frontról. Az emberek nap mint nap ilyen esetekkel találkoztak. A katonák bizonyos értelemben védték az ittenieket, akik viszont ki voltak szolgáltatva, és traumatizálódtak, bár konkrét támadást a falu nem élt át. A patriotizmus lazulása, a szülőföld feladása mögött ott van ez a tapasztalat. Bármikor elmennek a híd mellett, akarva-akaratlanul visszagondolnak a képekre a múltból, még ha erős emberek is. Igaz, Európa sem biztonságosabb, de itt már megélték, hogy egyik napról a másikra pokol lehet az élet, ezért tudtak megválni a mély kulturális gyökerektől.
A településen jelenleg körülbelül 650 magyar él, a visszatérő ingázókkal együtt 700 felett van ez a szám. Az emberek nagy többsége idősebb, ezért a gyerekek száma kicsi, igaz, az előző években 1-2 diákunk volt generációnként, most viszont 5 elsősünk van. A kultúra, a tűzoltók, amelyek működő civil szervezetek, a gyerekhiány miatt nehezebben maradnak fenn. Egyházi vonatkozásban alapvetően rendben vagyunk. A homogén közegből származó gyerekek viszonya jó a közösséghez, szépen öröklik a hagyományokat, a kultúrát, és előny, hogy a vegyes házasságokból származó gyereket is gyakran magyarul tanítják, és katolikusnak keresztelik.
A madár a magyarországi Szent István Lovagrend ajándéka (Antalovics Péter felvétele)
Mit jósol néhány évtizedes távlatban, mennyi esély van a magyarok megmaradására Gomboson?
– Úgy gondolom, hogy az országnak szüksége van a turizmusra, aminek része a gazdasági, kulturális sokszínűség. Egy józan politikai vezetés nem eltaposni, hanem erősíteni akarja a kisebbségeket és ezen kultúrák jelenlétét. Ilyen esetben lehetőségünk lesz, hogy tovább formálódjunk, fejlődjünk. Sajnos sokszor azt tapasztalom, hogy a magyar kultúrában nem színfoltot, hanem ellenséges pontot látnak. Kicsinyes a magatartás, amely egy hatszáz fős közösséget ellenségként, hatalmat rengető erőként mutat be egy választáson. A hódsági községben egyetlen magyar önkormányzat lehetett volna a gombosi, kicsinyesnek találom ennek az eltörlését. A magyar kultúra nem a többségi közeg ellen, hanem érte is van. Ha nyitunk a világ felé, és az itt maradt emberek támogatást kapnak, van bennük annyi erő, hogy fennmaradjanak, ápolják a hagyományaikat, mert érzik, hogy a sajátjuk. A magyar állam részéről nagyban megvan a jóakarat a támogatásra, ez egy áldásos viszony. Mivel Gombos vasutas falu, az ország vasútfejlesztési programja tudna segíteni, illetve az alternatív gazdálkodási formák fellendülése, például a méhészeté vagy a vadturizmusé. Előremutató tény, hogy a Prosperitati Alapítvány segítségének is köszönhetően több család van, amely eldöntötte, hogy hosszú távon, életvitelszerűen itt marad. Nagy lehetőségek vannak a faluban, nem félek attól, hogy apró közösséggé válunk.
