Ne mások mondják meg, hogy merre van az arra!

Budiszava, azaz Tiszakálmánfalva manapság már szinte Újvidék kertvárosi részének tekinthető, ettől függetlenül azonban megmaradt az urbánus tempót csak nyomokban felvillantó, teljesen nyugodt településnek. Az életmód merőben különbözik a városi nyüzsgéstől, nem volt ez másképp száz évvel ezelőtt sem, akkor, amikor a települést, térségünk egészével egyetemben az akkori, új szláv államhoz csatolták.

A békediktátum híre hatalmas csalódást és nagy csapást jelentett az itt élők számára, leszármazottjaik többségének ma is összeszorul a szíve Trianon említésére, szomorúság tölti el őket, ha az akkori eseményekről beszélnek. A korábbi népszámlálási adatok szerint a 3600 fős lakosság csaknem egyharmada magyarnak vallja magát itt. A faluról, annak történelméről Milánovits Tibor nyugalmazott tanító sokat tud mondani, ő az, aki – noha a békeszerződés aláírásának idejére már ő sem emlékezhet – mégis elmondhatja azt, amit gyermekként megélt. Immár idestova kilenc évtizede tiszakálmánfalvi.

– A falutelepítés 1883-ban kezdődött, a XIX. században egész Magyarországon, és így a déli országrészben is erős benémetesítési telepítés történt, Tisza Kálmán miniszterelnök úr idején kérték egy 200 magyar családot számláló község létrehozását. Már a legelején is 800-nál többen éltek a faluban, dédanyám az elsők között jött az Ókér, azaz Zmajevo környéki tanyavilágból. Nem jelentkezett annyi magyar család, amennyire számítottak, összesen csak 152, utánuk harminc-egynéhány német család is ide települt. A magyarság gyorsan elszegényedett, a németség ugyanis már kezdetben nagyobb potenciállal, vagyonnal települt ide, az én gyerekkoromban négy vagy öt, száz holdnál is nagyobb birtokkal rendelkező német gazda volt. A magyarok közül a nagyapám gyűjtött össze legtöbbet, közvetlenül az agrárreform előtt 164 holdja volt. A többi magyarnak legfeljebb 36 holdas birtoka volt – meséli a tanító bácsi. A trianoni szerződést követő időszakról iskoláztatása során hallott legtöbbet: Hatodik gyermekként a családban, amit hallhattam, azt az iskolákban szedegettem össze. Nem tanulhattam anyanyelvemen, a boltokban kiírták, hogy: Govori državnim jezikom! Nem volt egyszerű eligazodni. Talán legképletesebben az a kép magyarázza el az érzelmek elfojtását, illetve kitörését, és azt, hogy mit jelentett mindez számunkra, amikor 1941. április 14-én, húsvét másnapján édesapám felkapta az elrejtett, koronás magyar zászlót, amelyről nekünk, gyerekeknek nem volt szabad tudnunk, és szinte artikulálatlan felkiáltással mondta: Meggyüttek a magyarok! – majd mezítláb szaladt a községháza felé, hogy láthassa őket. Mi rejtőzhetett e mögött? Csakis egy visszafojtott érzelmi állapot, amíg nem éledt újra. Sajnos a rövid ideig tartó öröm nekünk nagy bánatot is hozott. Nem csak a családunkba. Két bátyám volt önkéntes honvéd, az egyik ott maradt az orosz fronton, a másik többször is megsebesülve haza került. A nemzeti büszkeség előtört édesapámból akkor is, amikor Radnóti és sorstársai falunkon gyalogoltak keresztül, 1944. október 6-án. Az egyik magyar keretlegény nagyon csúnya szavakkal illette apámat, mert etette a menetelőket. Nagyon büszke vagyok apámra, aki ezt mondta: Vitéz úr, maga könnyen henceg, nekem két fiam van az orosz fronton – ezek a momentumok ébresztik a legszebb érzéseket édesapámra emlékezve – mesélte a tanító.

– Csodálatos, hogy a 63 hősi halott nevét tartalmazó, 1947-ben lerombolt szoborművet sikerült helyére állítani a faluban. Csodálom azt a szellemiséget, amely a körülöttem lévő fiataloknak erejéhez párosult, és hogy itt, Szerbiában, azoknak a katonáknak az emlékét őrzik, akik – őszintén megmondva – elsőként csaptak a szerb honra annak idején. Csodálom, és a mai vezetésnek kalapot emelek, azoknak, akik a Trianon, a szomorú '42-es és '44-es események előtt főt hajtva köszöntötték, és egy szép megbékélést sugalló gesztussal bennünket is újra egy kissé más megvilágításba helyeztek a nem magyar nemzettársak előtt itt, a Sajkásvidéken – hallottuk.

Galambos László A múlt, a jelen és a jövő szorításában című, helytörténeti könyvének adatai szerint 1895-ben 200 tanulója volt a falusi iskolának, 1889-ben 1250 magyar lakott a településen, katolikusok, reformátusok és nazarénusok. 1891-ben már felépült a jegyzői lak, 1894-ben pedig Tiszakálmánfalvát már nagy községgé nyilvánítják. A katolikus templom 1908-ban épült, 1920-ig magyarul és németül folyt az iskolai tanítás, utána, 1941-ig három nyelven – csatolták a szerbet is. A szerb gyökerű gyerekeket az ún. szláv–magyar tagozatra íratták be.

– A mi csúfnevünk Vicsek volt, volt köztünk Antolovics, Antonics, Gálics, Drobnjik, Derkovits, Merkovits, Jankovics, Milánovits és Mándics is, mi jártunk a vicsiskolába. A szerb történészek rájuk, „szerb családokra” gondolnak akkor, amikor arról írnak, hogy bizony abban az időben már milyen sok szerb élt a faluban. Az őseik valamikor valóban szerbek voltak, de elmagyarosodtak – magyarázta a tanító bácsi.

Galambos László könyvében elmagyarázza azt is, hogy tekintet nélkül arra, hogy 1920 júniusának elején a Délvidék hivatalosan még mindig Magyarországhoz tartozott, az Újvidékien 1918. november 25-én meghozott, a szerbiai csatlakozás mellett szóló határozat után a szerb hatóságok a megszállt területeken, így Tiszakálmánfalván is fokozatosan bevezették a szerb közigazgatást. A Magyarországhoz kötődő gazdasági együttműködést igyekeztek megakadályozni, és Szerbia felé irányítani azt. A trianoni békeszerződés aláírásával tehát, bármennyire is csalódást és nagy csapást jelentett az, már csupán a fennálló szerb megszállást és közigazgatást szentesítették. Az eseményt követő napokban Tiszakálmánfalván csönd honolt, a környező szerb falvakban – Kátyon, Kabolon és Sajkásszentivánon – nagy ünnepségeket tartottak. 1920. június 8-án Kátyon rendeztek nagy népünnepélyt. A késő délutáni órákban több mint 30 kátyi fiatal lovas, mögöttük 14 feldíszített lovas kocsi – tele emberekkel – baráti látogatásra indult Tiszakálmánfalvára. Énekelve és puskákból lövöldözve értek Tiszakálmánfalvára (a szerbek Proseknak kezdték nevezni). Amikor az emberek meghallották az énekszót és a lövöldözést, félelemmel a szívükben merészkedtek ki az utcára megnézni, hogy mi is történik. A kátyiak a községháza elé mentek, ahol már összejött sok helybeli magyar és német lakos is. A kátyi szónokok beszédet tartottak, amelyben kiemelték, hogy a szerb nép szenvedéseiért és a magyar uralom alatti sanyarú helyzetükért nem okolják a velük élő, egyszerű magyar népet, hanem baráti jobbot nyújtanak neki. Többek között ezt mondták: „Mi a gyűlöletre szeretettel válaszolunk. Kitárjuk előttetek nemes szívünk, és testvérként viseltetünk irántatok. A mi szívünkben nincs gyűlölet, benne mindenki számára van hely. Azért jöttünk, hogy magyar és német testvéreinkkel együtt ünnepeljük meg ezt a történelmi jelentőségű napot” (Zastava 1920. 06. 2.). A közös ünnep után a tiszakálmánfalvi magyarok és németek egy csoportja hazakísérte a kátyi szomszédokat. Ott pedig, ahogy a Zastava lap cikkezett róla, szerb szokás szerint, hajnalig ünnepeltek.

Száz évvel a trianoni szerződés aláírása után Tiszakálmánfalván sokan továbbra is érthetetlenül állnak a világ történelmében példa nélküli országszétdarabolás ténye előtt.

– A következmények közepette itt, a Délvidéken megmagyarázhatatlan okokat keresünk a diktátum akkori szerkesztésére. Pedig az óriási szabdalás bekövetkeztének egyszerű képlete lehetett. Olyan helyzetkép állt elő, amikor kellő információk hiányában kellett dönteni olyan, közösségünket érintő, fontos, súlyát fokozva húsbavágó témáról, mint a békediktátum aláírása. Hogyan fogadták, milyen érzéseket váltott ki az abban az időben? Száz év elmúltával elmondhatjuk, hogy felmenőink bátran kiálltak a közösség érdekében. Nemcsak az első világháborúban tanúsított hazaszeretet megnyilvánulásában állapíthatjuk meg az összefogást, hanem falunk alapításától kezdve, a fejlődésén keresztül, egészen a huszadik század összes megpróbáltatásain át, a mai napig. A felújított Turulmadár-szobor jelképezi azt, hogy összefogtunk és megfogalmaztuk azt, hogy számunkra fontos emléket akarunk megőrizni! Olyan szintű erő kovácsolódott össze, amely megmozgatta a falu lakosságát, a kivándorlásban élő falubelieket és segítségül mellé állt a Vajdasági Magyar Szövetség, a Magyar Nemzeti Tanács és az anyaország is. Ez az a százszor is kimondott igazság, hogy az összefogásban az erő – véli Kiss Gyula, a Vajdasági Magyar Szövetség tiszakálmánfalvi, helyi szervezetének elnöke.

– Falunk fejlesztése, a közterek rendbetétele, az infrastruktúra kiépítése mind-mind alapfeltétele annak a gazdasági fejlődésnek, amelynek kezdetén találjuk magunkat. A rendezett, nyugodt körülmények bevonzzák a befektetőket. A munkahelyek biztosításán, a vállalkozások ösztönzésén és megerősítésén keresztül azért küzdünk, hogy az ifjú nemzedéket itt tartsuk, a szülőföldjén. Azokat, akik szeretnének visszajönni, készen állva, megoldást adva a kezükbe, szeretettel bevárjuk. Egy nemzet vagyunk! Ezen az erdős talajon gyökeret eresztettünk, amelyet többször is megpróbáltak kitépni, de az összefogás erejével nem hagytuk. Mint ahogyan szálanként el lehet tépni a fonalat, egybefonva, egybekarolva óriási megterhelést is át tud menteni egyik helyről a másikra. Csapatunk elkötelezetten kiáll a jövő tervei mellett. Együtt dolgozva megvalósíthatjuk ezeket, hiszen egy a jövőnk! Ne mások mondják meg, hogy merre van az arra! Száz év távlatában sem feledtük történelmünket, volt erőnk felújítani az őseink emlékét őrző szobrot – emlékeztetett Kiss Gyula.