Idén szerencsénk volt az üdüléssel, hazatéréskor két nappal megelőztük a tülekedést, amikor a nyugati világban dolgozó vendégmunkások elindulnak haza, a balkáni országokba, köztük a nyaralókkal, akik július elsejétől foglaltak szálláshelyet valamelyik adriai üdülőhelyen. Vén rókák vagyunk már ebben, ismerjük az időzítést, és az olyan kis határátkelőket, ahol a személyzet szinte örül, ha arra téved valaki, mert különben megölné őket az unalom a szolgálat ideje alatt.
Gergely Árpád felvétele
Bezzeg, zöldfülű korunkban jártunk másként is. Egy ismertebb magyarországi fürdőhelyet vettük célba, és mivel akkoriban a kisebb határátkelőhelyek nem léteztek, a legnagyobbat voltunk kénytelenek használni, ráadásul kifogtuk a szabadságról hazafelé tartók éppen időszerű stampedóját. Kezdetben folyamatosan járattuk a kiskocsi motorját, bizakodván, hogy csak mozdul a sor, majd letettünk erről, ha moccantak előttünk bekapcsoltuk a motort, araszoltunk, kikapcsoltuk. Végül szégyenszemre úgy kellett áttolni az autót a két határállomás között, mert nem hagyta magát újra beindítani. Ekkorra már igencsak kétségbeesettek voltunk, hiszen több száz kilométer állt még előttünk, hazafelé is száznál több, de a visszaúthoz be kellett volna állnunk újra a sorba, és semmiféle kommunikációs eszköz nem állt rendelkezésünkre. Reménytelennek tűnt a helyzetünk, ezt látván egy sofőr, civilben autószerelő, akkor éppen turista, megkönyörült rajtunk, kocsijával meghúzta az autónkat, aminek természetesen lemerült az akkumulátora, és azt is elmagyarázta, hogy a tűző napon azért is hasznos, ha járatjuk a motort, mert akkor folyamatos a hengerek olajkenése és nem sülnek be a dugattyúk.
Azóta nem történt velünk hasonló eset, igaz, amióta légkondicionált kocsink van, nem is kapcsoljuk ki szívesen a motort. Meg a tömeget is kerüljük, noha időről időre belefutunk a magyar, vagy a horvát határőrök leplezetlen forgalomlassító tétlenségébe, de mi ez azok kálváriájához képest, akik órákat kénytelenek a határátlépésre várni a felhevült bádogszekrényben, a hátsó ülésen bömböl a gyerek, az asszonynak pisilnie kell, mint általában mindenkinek a járműben, a sofőr meg azt számolgatja, miként pótolhatná a várakozással elvesztegetett időt.
A vendégmunkások és a tengerparton üdülők nyaranta több váltásban indulnak Északról Délre, és ezzel párhuzamosan Délről Északra. Az adminisztratív határokat átlépők számát tekintve ez a mozgás valóságos népvándorlás, azzal a különbséggel, hogy ők visszatérnek kiindulási helyükre, természetes vagy teremtett otthonukba. A klasszikus népvándorlás célja az új otthon megteremtése volt, felénk a honfoglalás igencsak találó kifejezés, a területszerzés és a megélhetés biztosítása. A népek mozgását a hunok európai betörése váltotta ki a késő ókor és a korai középkor váltásának idején, és eltartott még 4–5 évszázadig, sőt, jóval tovább is, hiszen a tatárjárás is ilyen tömeges népességmozgást váltott ki Európában.
Manapság a tömeges népességmozgást migrációnak becézzük, és ugyanúgy rettegünk tőle, mint Dzsingisz kán mongol hordájától. Bár az újkori migránsok nem szervezett hordákban járnak, noha a televíziós tudósításokat elnézve ez egyáltalán nem kizárt. 2016 szeptemberében a horvát határőrök lezárták Szerbia felé a határátkelőt, mert a kiskőszegi hidat több mint másfélezer migráns szállta meg, mi meg a nejemmel a fiunk esküvőjére igyekeztünk volna Pécsre, így a násznépnek fél világot meg kellett kerülnie.
Magam is migráns voltam örök életemben, faluból kisvárosba, kisvárosból nagyvárosba ingáztam napi, heti, vagy havi rendszerességgel, miközben mindenütt berendeztem ideiglenes otthonomat, ráadásul folyamatosan úton voltam. Az úton levés a beatnemzedék filozófiája volt, valami módon, kései költésként én is beletartoztam ebbe a generációba. Jack Kerouac, a nemzedék egyik prófétája egy negyven méter hosszú papírtekercsre gépelte Úton című regényét az úton levésről, a száguldásról, a lázadásról, mint életformáról. Persze előképe is van a dolognak, például az ókori Navigare necesse est, vivere non est necesse szentencia, ami annyit tesz, hogy hajózni muszáj, élni nem. Ez a császári gondolat ugyan nem az úton levés életérzését dicsőítette, hanem a tengerészeknek szólt, akik viharban nem akartak hajóra szállni, hogy Szicíliából Rómába szállítsák a gabonát.
Az utazás az írók számára is ihlető forrás volt, már a XVII. század első harmadában megjelentek a külföldi egyetemeket látogató peregrinusok, akiket a tudásvágy és a politikai kapcsolatok megteremtése sarkallt az utazásra. A tollforgatók szívesen jártak egzotikus országokba, meg látogatták a fontos kultúra-központokat, ahonnét vagy lelkesedéssel, vagy kiábrándulva tértek haza.
A nyári hónapokban a határokat ideiglenesen megszállók a gastarbeiterek, a vendégmunkások, akik ilyenkor kapják meg a kollektív évi szabadságot, tanítási szünet van, így utazhat az egész família. Nem az Adriára vagy a görög tengerpartra, hanem Haza, bárhol is legyen az otthonuk. Tudják, ilyenkor menni kell.
A honvágy ugyanis leküzdhetetlen, ráadásul a nyugati világban szocializálódottakat fűti a megmutatkozás vágya, képesek anyagi helyzetüket meghaladó gépkocsit lízingelni, csakhogy idehaza villoghassanak, etetnek, itatnak boldog-boldogtalant, miközben külhonban sanyarognak.
A határátkelőkön néha ráfutok valamelyik kései vándorra, és amikor a vámtiszt előtt kinyittatják a járművük csomagtartóját, látom, itthonról viszik zsákban a fejes káposztát, vagy a sütni való, az ajvárhoz nélkülözhetetlen kápia paprikát.
Mert az nem került nekik pénzbe, kapták a rokonoktól. Jövőre is jönnek.
