Aláírásgyűjtés indult egy nagyon veszélyes mérgező anyag, a dihidrogén-monoxid, vagyis a DHMO alkalmazásának betiltásáért, nem rozsdásodik és sohasem kell élezni a kést, megfiatalodik és minden ránca eltűnik az új csodakrém használatától, nigériai herceg hatalmas összeget fizet, hogy kimenekítsük az országból! Sokan, gondolom, már most a fejükhöz kaptak és rájöttek, mi a közös az előbb felsorolt négy állításban: mindegyik átverés. A dihidrogén-monoxid (H2O) nem más, mint a víz, ettől megfiatalodni a tudomány jelen állása szerint nem tudunk, a kerámia kés nem rozsdásodik, de mivel nem gyémántból van, elveszíti az élét, miközben igen könnyen törik, a nigériai herceg pedig egy bűnszövetkezet, amely hamis papírokkal és mindenféle ígéretekkel azon munkálkodik, hogy megkopasszon minket.
Nem ismerek embert, akit még ne tettek volna lóvá. Mindannyiunknak hazudtak már, abban is biztos vagyok, hogy valaki megszegte már a nekünk adott ígéretet, félrevezettek már bennünket, és csalás áldozatai is voltunk már. Ilyenkor természetesen dühösek, szomorúak vagyunk és megfogadjuk, soha többet nem leszünk hiszékenyek. Ennek ellenére újból és újból belesétálunk egy-egy csapdába.
Fotó: Gergely Árpád
Az embert azért tudják átvágni, mert bízik. A bizalom pedig évezredek óta szerves része az életünknek. A bizalom társas jelenség, mindenki bízni szeretne. Már csecsemő korunk óta arra nevelnek bennünket, hogy bízzunk, tehát az ember alapvető természete és egyben a társadalom egyik legfontosabb értéke a bizalom. Egyszerűen nem vesszük észre, vagy nem vagyunk hajlandóak figyelembe venni azt a lehetőséget, hogy egyesek egyoldalúan megváltoztatják az emberi érintkezés ama számunkra – és bízom benne, a többség számára – normális szabályát, annak érdekében, hogy hasznuk legyen. Egyszerűen nem hisszük el, hogy az ember annyira aljas lehet, hogy szemtől szembe állva velünk céltudatosan hazudjon nekünk értékeink megszerzéséért. És ez az, amivel egyesek visszaélnek és amit iparszerűen kihasználnak.
Ugyanakkor az ember nagyon rossz hazugságvizsgáló. Elterjedt nézet, hogy aki nem mond igazat, az nem néz az ember szemébe, fészkelődik ültében, akadozva beszél. Szociálpszichológiai kutatások szerint mindezek nagyon megbízhatatlan jelzések. Egy pszichológiai kísérletben az önkénteseken azt vizsgálták, hogy meg tudják-e állapítani, hogy a képernyőn látható személyek – három igaz válasz után – a nekik feltett negyedik kérdésre igaz vagy valótlan választ adnak-e. A találati arány 49 százalék volt, ami a véletlen szintnek felel meg. Ez az arány még akkor sem változott meg szignifikánsan, amikor a kísérlet alanyait figyelmeztették, hogy figyeljenek oda a negyedik kérdésre. Ötvennégy százalékot értek el. Mivel a kommunikáció mikéntjéből nehezen állapíthatjuk meg, hogy valaki be akar-e csapni minket, az egyedüli megoldás, ha odafigyelünk a mondottak tartalmára. Csupán úgy tud valaki ilyenkor átvágni minket, ha olyanokat mond, amiket nem tudunk ellenőrizni, és ha olyan pszichológiai trükköket vet be, mint az ingyenes ajándék (kóstoló), amivel leköteleznek bennünket, bajba jutottat játszanak el, vagy a mohóságunkra alapozva olyan homályos információkkal halmoznak el, amiket abban a pillanatban nem tudunk, vagy nem akarunk ellenőrizni. És itt van a kutya elásva. Ellenőrizni kell az információkat. Ehhez azonban szkeptikusnak kell lennünk.
A házalónak nem az a dolga, hogy mi jól járjunk, hanem hogy a lelkünkre beszélve el tudja adni – azt a többnyire silány minőségű termékét –, amit boltban nem, vagy nehezen adna el. Ne higgyük, hogy csak a házalók vannak pszichológiai trükkökkel megpatkolva (sokszor nincs valós tudásuk, csak jó tehetségük), hanem az áruházak, a szupermarketek is jól bevált pszichológiai módszereket vetnek be annak érdekében, hogy minél több pénzt kivehessenek a zsebünkből. Aki el akar adni valamit nekünk, az minden lehető trükköt be fog vetni, hogy elérje a célját. A célja pedig nem az, hogy mi jól járjunk, hanem, hogy a legkisebb befektetéssel – sokszor valami silány áruért – a legnagyobb nyereséget
megkapja. Egy termékbemutatónak sem az az érdeke, hogy jól járjunk, hanem hogy az információbombázással rávegyen bennünket a vásárlásra. Az interneten lévő hirdetésben pedig nem biztos, hogy a képen lévő termék az eladandó portéka. Ha pedig egy arra szakosodott csaló átvert bennünket, futhatunk a pénzünk után.
Az internet korában viszont már nehéz egészségesen szkeptikusnak is lenni, ugyanis annyi álhír, álinformáció kering a világhálón, hogy lehetetlen számszerűsíteni. Egyszerűen mindent elhiszünk, amit a képernyőnkön látunk és meg vagyunk győződve róla, hogy szobánk magányában senki sem látja, követi, mi az, amit a világhálón teszünk. Programok tömkelegét írták meg, hogy figyelje meg tevékenységeinket, lopja el adatainkat, amiket pedig jó pénzért eladnak. Azért, hogy ingyenesen használhassunk valamit, a legeslegértékesebb értékünket adjuk oda gondolkodás nélkül, az adatainkat.
A csalás és a lopás egyidős az emberiséggel. Az egyetlen járható út egyben a legnehezebb és a legenergiaigényesebb: folyton tanulnunk kell, szakirodalmakat kell bújnunk, figyelnünk a cikkeket, a rendőrségi beszámolókat, hallgatni az ismerőseink beszámolóira, és minden információt ellenőriznünk kell, a lehető legtöbb forrásból. Vásárolni pedig csak a legmegbízhatóbb helyekről szabad, olyan boltokból, amelyeknek jó értékelésük és visszhangjuk van, sőt a legjobb, ha ismerünk is olyanokat, akik elégedettek voltak a szolgáltatásaikkal. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne válhatnánk többé csalás áldozatává, mégis jobb így élni, mint magunkról azt gondolni, hogy hiszékenyek vagyunk, mindenki másról pedig azt gondolni, hogy aljas lenne. Még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nem az a hiszékeny, aki elhisz dolgokat, hanem az, aki nem kérdezi meg magától, hogy miért hiszi el azokat.
