Diósi Árpád

1979 nyarán, Róbert napján születtem Zomborban, az Ikrek jegyében. Szülőfalumban, Bezdánban kijártam az elemit, majd Bajára látogattam, ahol a középiskola mellett megtanultam, mi a túlélés (dolgoztam pincérként, házalóként, kutyatápszer-készítőként, kőművesként, sőt kapáltam különféle termőföldeken is). A környezetvédelmi és vízügyi technikum után Zsámbékon, majd Vácott folytattam útkeresésem, főiskolán. Itt szociálpedagógiát és hitoktatást tanultam, közben pincérkedtem, fotóztam, folyóiratot szerkesztettem (Domonkos Szemle, 2004), és álmokat szövögettem Budapesten. Katonaköteles személyként mégis hazajöttem, és megértettem, mi a honvágy. Hisz nem vágytam már sehova. Ismerőseimmel 2006-ban megalapítottam Bezdán első hivatalos honlapját, és a zombori Dunatáj hetilapnak tudósítgattam. Egy évre rá a Pro Media újságíró-iskolában csiszolgattam tudásom, majd miután 2008 tavaszán megnyertem a Közegellenállás riportpályázatot, hirtelen Szabadkán találtam magam. Itt először a szabadkai rovat munkatársa, a belpolitika, vagyis a Belföld rovat újságírója, majd a szabadkai rovat szerkesztője lettem, végül 2016-ban Újvidéken a Közélet rovat élére kerültem. Szenvedélyesen szeretek élni, imádom a konyhaművészetet és a könyvek illatát. Mindenben megtalálom a szépet. A Magyar Szó számomra családi örökség. Édesapám reggel, ebéd után és este mindig a napilapot olvasgatta, és édesanyám is sűrűn szemezgetett az újságból. Valahogy mindig ott volt a családban a napilap, legyen az ünnep, hétvége vagy hétköznap. A világ legtermészetesebb dolgának számított nálunk a napilap, és így az évek során már egy picit össze is fonódik a család fogalmával.