A mobilok árnyékában

Egy hónapja töltöttem be a negyvenegyedik életévemet, ami most is pocsék volt, na de nem az évek, hanem más események miatt, amelyek arra ösztönöztek, hogy jól kitomboljam magam. Sebaj, irány az EXIT, de a programot átböngészve keservesen veszem tudomásul, hogy mégis elrepült felettem az idő.

Délután azzal a jóleső érzéssel kelek át a péterváradi hídon, hogy tinikorom egyik meghatározó elektronikus zenét játszó zenekárát, a The Prodigyt fogom végre élőben látni. A várba érve nyugalom fogad, ha nem lennének felállítva a színpadok, és ha nem látnék tíz méterenként egy rendőrt, nem esne le, hogy ez Európa egyik legnagyobb fesztiválja. Jól körbe sem nézek, máris a nagyszínpadon a Šajzerbiterlemon. Alig 100–150 ember van a színpad előtt, de látszik rajtuk, hogy tetszik nekik a kemény, zúzós riffeket használó zenekar. Dirty rock hangulata van a számoknak, de belgrádi srácokat leginkább egy garázsban tudnám elképzelni tíz-húsz fős közönség előtt. A legszürreálisabb viszont az, hogy a közönség rockyt táncol erre a karcos, húrokat tekergető zenére. Kilenc óra van, és még csak ébredezik a vár.

Az Explosive színpadon kőkemény hardcore szól, a 3AM zenekar mintha csak a nyolcvanas évekből csöppent volna be, kíméletlen, agresszív és dinamikus, a színpad előtt pedig 10 tizenéves fiatal pogózik, vagyis ahogy Szerbiában mondják, sutkázik. Ahogy dübörög a dob és a basszus, úgy emelkedik a por is. Visszasietek a nagyszínpadra, ahol a svéd Viagra Boys már pár ezer embert szórakoztat. Ez már fesztiválra hasonlít, egyre nagyobb a tömeg. A zenekar lapos, monoton, ám mocskos riffeket használ, húzós rockütemekkel, amit néha megtör valami diszharmonikusnak tűnő szinti- és szaxofonzaj. Mintha free jazzt hallgatnék, de nem, ez provokatív postpunk, garage és elektromos elemekkel fűszerezve. Szabályos, energikus és hipnotikus. A tömeg –  jómódú üzletemberarcok, ősz szakállú nagyapák, fiatal lányok –  egy emberként mozog a dallamokra, míg a színpadon nem csak a hangszerekkel és a szövegekkel provokálnak: az énekes fekete melegítőalsóban, meztelen, kitetovált felsőtesttel és méretes sörpocakkal vonaglik. Napszemüvegében és csapzott hajával olyannak tűnik, mintha tegnap este hajnalig grillezett volna, most meg olyan másnapos, hogy utolsó erejével egy doboz sörért kiállt. A földön fekve énekel. Ott az a sör a kezében, a haverja meg most ugrik cowboy-kalapostul és hordozható szintetizátorostul a táncoló tömegbe. Tudnak ezek valamit.

A koncert végén arra vagyok figyelmes, hogy a hátam mögött lévő tömegnek nincs vége. Több tízezer ember lehet mögöttem, mindenki az éjszaka fénypontját várja. Előtte azonban a hivatalos – harmadik –  megnyitóceremónia következik: Aubrey Marcus motivációs előadó, az Omnit nevű edzőeszközöket gyártó cég alapítójának lelkesítő beszéde után már a nagyszínpad vásznára kivetített rövidfilmet nézzük, amelyet a fejettünk szálló műhold az egész világnak közvetít. „Ez egy Új Föld, együtt az egész világot jobbá tehetjük” – summázom magamban a megnyitó lényegét, mire vagy 50 általános iskolás lép a színpadra, és ragyogó arccal, óriásira nyílt szemmel, teli torokból énekli az EKV (Ekatarina Velika) Zemlja (Föld) című számát a Prodigyre váró tömegnek. Bravó, szervezők, egy életre szóló élményt adtatok a gyerekeknek is!

A Prodigy közeledtével egyre színesebb a közönség, látni már selyeminges, modern alkatú bombanőt, de fekete bőrkabátos, fordított acélkeresztet viselő, emós fiatal srácot is. Ahogy múlik az idő, úgy nő a feszültség, és amikor éjfél előtt megjelenik a zenekar, több tízezer mobiltelefon lendül a magasba. Megszólal a Breathe, majd a Voodoo People, a Firestarter – a tömegben meg is gyújtottak a szervezők egy fáklyát –, a Smack My Bitch Up, a We Live Forever és a No Good. Már nem tömeg szélén állok, hanem húsz évet megfiatalodva a színpad előtti első sorban önkívületen táncoló csajok között találom magam, és tombolok az energikus és pszichodelikus hard dance számokra. Test testhez ér, csak a zene és mi létezünk. Szinte harapni lehet a port. Minden fémízű, meleg és nyers. Elemi és ösztönös erők szabadultak fel. Az egyik pillanatban ugrálunk, a másikban a földre ültetnek bennünket. Izzik a levegő, körülöttem mindenkiről ömlik a víz, valami azonban hiányzik. Valahogy az ikonikus zúzós dalrészek rövidebbek, mintha csak 15 másodpercig hagynának minket révületben, hogy aztán a hosszabb lassú részekkel visszarántsanak bennünket erre az Új Földre. Be sem melegszünk, már megint állunk. Hiányzik valami – lehet, hogy a négy évvel ezelőtt elhunyt Keith Flint, akinek az alakját ugyan kirajzolták lézerrel –, az energiájuk nem a régi, mintha egy nyugdíjas egyesületnek játszanának. Hiába vágja a doboshoz a hangszerét a gitáros, visszahívjuk őket, és a koncert végére röviden fel is csendül az Out of Space. Nemcsak az a műhold, hanem most már mi is a világűrben keringünk.

Átsomfordálok a Dance Arénába, ahol rengetegen táncolva várják a hajnalt. A várba kínkeserves átjutni, annyi ember van a fesztiválon. Az egyik helyszínen sorban állnak a fülhallgatókért, hogy aztán világító fülessel a fejükön táncoljon mindenki arra a zenére, ami tetszik neki. Na nem, azt szeretem, ha a ruhám lobog a basszus erejétől. Hiába állok meg minden színpadnál már semmi sem érdekes.

Hajnali három van, és egyre többen ülnek a földön, miközben a színpadokon fáradhatatlanul zenélnek. A reggae színpadnál alig húsz személy táncol. Mögöttük több száz ember a fűben heverészve iszik, beszélget és mobilozik. Megvilágítja arcukat a telefon képernyőjének fénye. Olyan, mintha nem a színpadon, hanem abban az átkozott kütyüben lenne az igazi fesztivál. Új Világ a mobilok árnyékában.