Hódolat a fény városának

 A maga egyszerűségében is emlékezetesre sikeredett Agárdi Gábor Szalonspicc című, debütáló kötete, amely a hátlapján olvasható ajánló szerint hódolat Párizsnak, a fény városának. És valóban: a tenyérnyi kötet borítója, a maga szürkéskék színvilágával, a Szajna vizében tükröződő látványt idézi – vonuló felhőket, kopottságukban is elegáns, ódon épületeket, viseltes redőnyök mögül kiszűrődő lámpák fényét. A szemlélő fantáziája elkalandozhat a Le Petit Parisien, azaz „A kis párizsi” nevet viselő eszpresszó cégfeliratát szemlélve, s az ablakok mögé hangulatos enteriőrt képzelhet, andalító zenét, gomolygó füstöt, pezsgőspoharak koccanását. Valamiféle melankóliát is, talán, amely oly jól illik az örökzöld sanzonok mellé, esőkopogáshoz, az idő visszapergetéséhez.

A képzeletemben legalábbis efféle kép társul Párizshoz, de hát könnyű nekem, a valóságban még nem jártam a francia fővárosban, így olyannak képzelem el, amilyennek csak szeretném. Amilyennek regényekből, filmekből megismertem. Ahogyan megörökítették a nagy francia költők, és megénekelték sok-sok régi dalban. Ahogyan festővásznakon visszaköszön, s ahogy a látványát foglyul ejtette egy-egy fotóművész kattanó gépe. Amilyennek sejteti a kifutók eleganciája, és amilyennek szerelmesek álmodják meg, májusi éjszakákon. Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmjében éppen ezt a művészetek által teremtett, a városhoz társított romantikus-nosztalgikus hangulatot ragadta meg, amely révén sajátos időutazásra invitálja nézőit. Agárdi Gábor is hasonló útrakelésre csábít Szalonspicc című novelláskötetében: visszavezet az időben Franciaország „szép korszak”-ába, amikor még rózsaillatú hölgyek lejtettek a macskaköves utcákon, a kávéházakból Yves Montand melódiái szűrődtek ki, a „nagy öreg” zsebre tett kézzel és hanyag eleganciával dalolta Jacques Prévert megzenésített költeményeit, és a Montmartre-on bohém festők, költők, éhes álmodozók keresték a boldogságot. Őket Charles Aznavour, az örmény származású francia énekes röpítette a világhírnév felé La bohème című dalában, amelynek színehagyott videoklipjében megelevenedik a régi Párizs. Ezt az aznavouri hangulatot lelik meg az olvasók a Szalonspiccet lapozgatva.

Lám: körbe-körbe jár a képzelet, akár folyóba dobott kavics nyomán a víztükör spirálja, s az Agárdi-novellák francia sanzonokat idéznek meg, a sanzonénekesek pedig olyan történeteket, amelyek a múlt leplei mögé nyújtanak betekintést. Visszakacsintások ezek a zsivajgás és a csöndek idejébe, kandeláberek fényébe, régimódi történetek korába. A nyomukban bejárhatjuk Párizst, Brestet, elidőzhetünk a Szajna-parton, ücsöröghetünk a Mirabeau híd lábánál, felidézve magunkban Apollinaire sorait, mi szerint „A Mirabeau híd alatt folyik a Szajna. És emlékeznem kell a szerelmeinkre. A bánat után mindig öröm jött”. Öröm, bánat, szerelem, emlékezés – mintha Agárdi Gábor novelláinak keresőszavai lennének, hiszen a remekbe szabott történetek e kifejezések köré épülnek, láncszerűen kapaszkodva egymásba. Olyképpen, hogy minden novella önálló ugyan, ám egyes történetszálak továbbfutnak a novellák keretein, s későbbi történetekben kerekednek ki, zárulnak le véglegesen. Az olvasó előtt is csak lassacskán válik világossá, hogy a kötet lapjain olyan hétköznapi és kevésbé hétköznapi szereplők jelennek meg, valamint olyan sorsok bontakoznak ki, amelyekben a közös pont a Le Petit Parisien. E lokál törzsvendégei ők, akik megszokott kisasztaluknál fogyasztják el kedvenc itókájukat, falatoznak valami finomat, és elmerengenek az élet kicsi és nagy dolgain. Szolgálatukra áll a hely főpincérje, Jules, aki egyszerre főúr, hallgatóság, pszichológus és barát, s a maga visszafogott, finom modorában gondot visel a hozzá betérők jóllétéről. „A pincér is a hellyel együtt öregedett” – írja Agárdi Gábor, remekül érzékeltetve, hogy az idő múlása nyomot hagy mindenen: az épületeken, az embereken és a történeteiken is, mígnem azt vesszük észre, hogy minden ismerős arc, színhely és esemény kikopik az életünkből. A Le Petit Parisien törzsvendégei is úgy tűnnek el, egyesével, ahogy színre léptek, de hagynak maguk után valamit: emlékmorzsákat, történetdarabkákat, s valamicskét az élet levetett terhéből, amelyet megosztottak a főpincérrel, mindenkori hallgatóságukkal. Ám e bizalomnak ára van, hiszen „az öreg főúr úgy érezte, a kávéházi alakok megnyomorították a lelkét az évtizedek alatt. Felitatta mindenkinek a keserűségét, de a sajátját sohasem tudta. Pedig legtöbbször jó kedélyűnek mutatkozott, a vendégek is így ismerték, igaz, főként azért, mert csupán néhány embernek engedett betekintést a színfalak mögé”.

E színfalak képezik Agárdi Gábor novelláinak díszletét is, amelyet a kötet illusztrátora, Kanyó Ervin érzékletesen ragadott meg. A rajzain ábrázolt hangulatos utcarészleteken épületek tűnnek fel, lakások, otthonok sorjáznak, ám a díszes oromzatok mögött kisiklott életek, sanyarú sorsok, meghiúsult szerelmek, magány és melankólia fészkel. A hétköznapi élet nyomai, melyeknek semmi közük a talán sosem létezett cukormázas párizsi romantikához. A Szalonspicc novellái viszont a figyelem középpontjába állítják őket, keresve a hétköznapiban is a jellegzetest, az egyedit. E törekvés a kötet egyik erénye, a másik pedig a sallangmentes, letisztult nyelvezet, amely kimondottan olvasóbarát. Az önmagát elsősorban újságírónak valló Agárdi Gábor a sajtónyelv jellegzetességeiből mentett át sokat prózanyelvébe, így a közérthető, könnyed stílusban megfogalmazott történetek magukba szippantanak, és vezetnek bennünket korokon, tereken, történelmen át, kulturális-művészeti allúziókkal szórakoztatva közben. A szerző ráadásul az érzékeinket sem kíméli, történetei kulináris élvezetekben is bővelkednek, amelyek mellé ízes nedű dukál. A szalonspicc így velejárója, sok esetben alakítója e novelláknak, amelyekből kiviláglik, hogy az élet minden nehézség ellenére szép is lehet. Pár kedves szó kell csak, egy derűs tekintet, hogy bearanyozzuk egymás napját. Aztán úgyis új reggel virrad, „és minden kezdődik elölről”. C’est la vie.