Száztizenegy évvel ezelőtt süllyedt el az akkor legmodernebbnek és legnagyobbnak tartott RMS Titanic brit Olympic osztályú utasszállító luxushajó. Ikonikus alakja és tragikus sorsa legendássá tette, története pedig a mai napig számtalan könyv, musical, film és színdarab megihletőjévé vált. Történetét mindannyian ismerjük: elsüllyeszthetetlennek tartott rekeszes hajótörzse volt, ennek ellenére az első útján elsüllyedt, miután jéghegynek ütközött. Népszerűségének töretlensége csak fokozódott, amikor 1985-ban a Jean-Louis Michel és Robert Ballard vezette mélytengeri kutatócsoport Új-Foundland partjainál megtalálta a híres óceánjáró roncsait. Az Atlanti-óceán hullámsírjában fekvő hajó nyugalma ettől kezdve megtört, egyre több expedíció indult a maradványok felkutatására, az OceanGate vállalat pedig néhány évvel ezelőtt gazdag kalandorok számára turistautakat hirdetett meg a roncshoz. Az óceán viszont kíméletlen, a Titan merülőhajó és utasai is hasonló sorsra jutottak.
A luxusgőzös történetét bemutató filmek között a leghíresebb a James Cameron rendező által jegyzett, 1997-ben bemutatott, 11 Oscar-díjjal jutalmazott mozifilm. Cameron nemcsak filmes szakemberként, hanem kutatóként is közel 20 évig foglalkozott a Titanic tragédiájával, sőt ő maga is lemerült az óceán mélyén nyugvó roncshoz. A 2012-ben leforgatott Titanic: The final word with James Cameron című dokumentumfilmjében profetikus zárószavakat fogalmazott meg: „…a Titanic számomra sokkal több egyszerű régészeti, kutatási gyakorlatnál. A Titanic részben az arroganciát, az önhittséget példázza, azt az érzést, hogy túl nagyok vagyunk ahhoz, hogy elbukjunk. Ott volt ez a hatalmas gépezet, ez az emberi rendszer, amely olyan lendülettel nyomult előre, hogy nem tudott megfordulni, nem tudott megállni, hogy elkerülje a katasztrófát, és velünk is ugyanez történik.”
Cameron jól összefoglalta, hogy miért is ennyire népszerű a Titanic története. Az emberi gyarlóságunkra mutat rá, valamint arra, hogy a természet ereje még mindig túlmutat az emberiségén. Hiába hisszük azt, hogy mi vagyunk a legerősebbek, legokosabbak, és hogy mindenre van megbízható technológiai válaszunk, valóban törékenyek és esendőek vagyunk. Érdekes, hogy a három Olympic osztályú hajó közül nem a Titanic, hanem a Britannic volt a legnagyobb, mégis az előbbit övezi akkora misztika és népszerűség, hogy egyes emberek az életüket is kockára teszik, hogy élőben láthassák a közel 3800 méter mélyen fekvő roncsát, pedig az Égei-tengeren elsüllyedt, az első világháborúban kórházhajóvá módosított luxusgőzös csupán 100 méter mélyen nyugszik. Azonban, amíg a Britannicot egy akna süllyesztette el, addig a Titanickal a természet végzett, míg előbbin katonák voltak, az utóbbin a polgári társadalom minden rétege, a kiváltságos gazdagoktól kezdve a legszegényebb bevándorlókig mindenki képviselve volt. A kórházhajó 30 embert vitt a hullámsírba, az utasszállító pedig 1500-at. A Britannic háborúban teljesített szolgálatot, a Titanic pedig a leggyorsabb hajónak járó címet akarta megkaparintani.
(Fotó: Instagram @oceangateexped)
A Titan tragédiája után újból eszembe jutottak Cameron szavai. A repülőmérnök és pilóta Stockton Rush 2009-ben azért alapította az OceanGate vállalatot, hogy lemerülhessen a legendás roncshoz. A merülőhajót (nem minősült tengeralattjárónak, ugyanis korlátozottan volt képes az önálló manőverezésre) 2018-ban hozták létre egy létező, hasonló jármű továbbfejlesztéseként. Még abban az évben a Marin Underwater Society, egy világszerte több mint 3800 szakembert, mérnököt képviselő nemzetközi szervezet felhívást intézett a vállalathoz, amelyben kifejtették, hogy az eddig általuk megismerhető információk szerint ez a jármű nem biztonságos, nem felel meg egyetlen nemzetközi minősítő rendszernek sem. Stockton Rush, a vállalat igazgatója vissza is vágott, hogy a Titan éppen ezért innovatív és kísérleti. Ez az innováció abból állt, hogy nem a szokásos gömb alakú – ezeket a mélytengeri merülő eszközöket szokásosan a legszilárdabb formára, azaz gömb alakra tervezik, mint azt az orosz, titán ötvözetből készült merülőhajót, amelyben Cameron is elérte a Titanicot –, hanem egy nyújtott szerkezet volt. A titán anyagú (a Földön fellelhető legkeményebb fém) gömböt két félgömbre szedték szét és közéjük egy szénszálas kompozit anyagú csövet építettek be. A szénszálas anyagot, amelyből a Titan burkolatát építették, rendkívül kedvező áron sikerült megvásárolnia a Boeingtől, azt ugyanis a szavatossági idő lejárta miatt repülőgépek építéséhez már nem lehetett felhasználni. Ennek a vastagsága 12,7 centiméter volt, aminek a szilárdságát a Washingtoni Állami Egyetem tesztmedencéjében vizsgálták meg, ahol 3000 méteres mélységig tudták szimulálni ezekre a szénszálakra ható energiákat. Az egész jármű nem volt nagyobb egy kisautónál, egy játékkonzollal irányították, és az öt utas a padlón, magzatpózban ülve (nem volt benne szék) foglalt helyet.
A vállalat ügyesen ráérzett, mivel tudja motiválni a kalandvágyó turistákat, ugyanis három évvel ezelőtt meg is hirdette, hogy „civil kutatók” számára expedíciókat indítanak a legendás luxushajó roncsához. Ekkor az ár még mindössze 12 ezer dollár volt, de csakhamar 250 ezer dollárra ugrott az expedíció fejenkénti ára. A „kutatómunka” egy, a jármű elején lévő 35 centiméter átmérőjű ablakon történt. Annak ellenére, hogy a járművet hivatalos szervek nem hitelesítették, a kalandvágyó igazgató három expedíciót vezetett a mélybe, amelyek közül az utolsó végzetes volt. A szakértők szerint anyagfáradság léphetett fel, és az iszonyatos víznyomás egyszerűen összeroppantotta a merülőhajót. A tragédia a másodperc töredéke alatt megtörtént.
Azóta a roncsot kiemelték és rengeteg kérdés felmerült a történettel kapcsolatban. Sokan a vállalkozót hibáztatták, hogy megtévesztette az embereket, mások az utasokat, miszerint hiábavalóan kockáztatták az életüket egy „vaskoporsóban”. Elgondolkodtató, hogy amíg a világűrbe mennyi munka, biztonsági ellenőrzések, tesztelés és hitelesítés után mernek csak embereket felküldeni egy járművel, addig senki sem akadályozta meg egy ilyen veszélyes jármű elindítását egy olyan környezetbe, amely kegyetlenebb a vákuuménál. Nem hiába tudunk többet a Hold felszínéről és a világűrről, mint az óceánok mélyéről. Sőt a világűrben többször volt ember, mint több ezer méter mélyen az óceán fenekén. Hatalmas arrogancia és önhittség részünkről azt hinni, hogy titánok vagyunk, akik büntetlenül bárhol bármit megtehetnek. Nem. A legkisebb hibánkért az életünkkel fizetünk.
