A tűrés és az önmegtagadás szinte észrevétlenül összefonódnak az életünkben, miközben észre sem vesszük, hogy legtöbbször saját döntéseink eredményei. Mégis, sokan szeretnek úgy gondolni e helyzetre, mintha a sors kíméletlen csapásai kényszerítették volna bele az áldozati szerepbe.
Ha például valamilyen siker ér bennünket, és elújságoljuk azt, akkor egy gondosan felépített szenvedéstörténet is jár mellé, hogy mindenki megértse: nemcsak sikeresek vagyunk, hanem szenvedtünk is érte! Mert ugye, az nem elég, ha valamit elérünk – a nélkülözésünk és tűrésünk ad neki igazán értéket. De vajon tényleg muszáj mindig áldozatként tekintenünk magunkra?
„Mennyi mindent teszek érted, és te így hálálod meg!” Ez a mondat, akárcsak az áldozatosság eszméje, mélyen beágyazódott a mentalitásunkba. A szülő, pusztán azzal, hogy szülő – ami elvileg az ő saját döntése –, örök adósságot ró a gyerekére amiatt, hogy megszülte, etette, öltöztette, iskoláztatta, „megpróbálta jó útra terelni”, és így tovább. Ezért a gyerek, e logika szerint, egész életében tartozik a szülőnek mindazért, amit kapott tőle.
A kultúránkban a bűntudat egyfajta fizetőeszköz, amelyet a legszorosabb emberi kapcsolatokban, különösen családon belül használnak. Ez a mechanizmus azért olyan erős, mert a maga egyszerűségében zseniális: ha nem vagy jó lány vagy fiú – ebben nincs különbség –, akkor bűntudatot kell érezned.
Valójában mindig bűntudatot kellene éreznünk, mert hálátlanok vagyunk, amikor merünk határokat szabni, és kiállni magunkért.
Társadalmi szempontból az, hogy valaki elviseli és tűri a nehézségeket, rendkívül kívánatos tulajdonság. Ezt a keserű igazságot sok helyzetben felismerhetjük: „Maradj csendben, örülj, annak amid van.” „Mindig lehet rosszabb.” „Jó ez így is.” Ha megfordul a fejünkben a lázadás, jönnek a klasszikus mondatok: „Ne kavard fel az állóvizet.” „Ne ugrálj.”
Ha tűrsz, akkor megfelelő vagy. Ez azt jelenti, hogy bármit megtehetnek veled, nem fogsz lázadni. Nem fogsz hőbörögni, amikor az árak az egekbe szöknek, hiszen megnyugtatnak, hogy másoknak még rosszabb, vagy amikor két állást kell vállalnod, hogy megélj, mivel te ezt a munkát úgy is szívesen csinálod. Nem fogsz lázadni, amikor a busz már megint nem jön, hanem azt mondják, légy türelmes, jövőre új buszmegálló is épül. Nem fogsz ellentmondani, akkor sem, amikor állítólag a fekete fehér, a fehér pedig fekete.
Vannak élethelyzetek, amelyeket muszáj elviselnünk. A fogorvosnál el kell viselnünk a fúró hangját. Ha nem bírjuk, akkor is. De vannak helyzetek, amelyeket nem muszáj eltűrnünk, mégis megtesszük. Pedig néha csak annyi kell, hogy valaki kimondja: „Ezt nem kell elviselned.” Nem kell elfogadnunk a mérgező kapcsolatokat. Nem kell leértékelnünk magunkat. Nem kell félnünk attól, hogy kimondjuk: „Nem akarok így élni.”
Ez persze nem könnyű. De az első lépés az, hogy felismerjük: a tűrés és az elfogadás nem ugyanaz. Ha tűrünk valamit, az nem azt jelenti, hogy békében vagyunk vele. Csak annyit jelent, hogy egyelőre még nem állunk készen a változtatásra.
Nyitókép: Pixabay
