– Olyan öreg vagyok, hogy a kilencvenes években találkoztam, sőt interjút is készítettem Cofman Judittal – szoktam mondogatni ifjabb kollégáimnak olyankor, amikor meghívót kapunk a verbászi származású matematikusról elnevezett szabadkai tehetséggondozó műhely valamely rendezvényére.
A minap újabb elemmel bővült a koromat taglaló „repertoárom”, miközben a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának bejelentőjét tanulmányoztam: – Olyan öreg vagyok, hogy azokat a színészeket, rendezőket, akikről a díjakat elnevezték, egy kivételével személyesen is ismertem.
Miközben ifjú kolléganőm jóízűen mosolygott megjegyzésemen, az idő távlatából felrémlett, milyen áhítattal néztük a színházban Romhányi Ibi máig feledhetetlen alakítását, éreztük, amit a színpadon látunk, az a világ nagy teátrumaiban is figyelmet keltene és érdemelne. Felidéztem, hányszor ültem Pataki Lászlóék lakásának nappalijában, a bőr klubfotelben és miközben a magnó felvételezett, én ittam magamba a nagy színész, rendező, tanár megszívlelendő, soha nem közhelyes szavait a színházról, művészetről, színészképzésről.
Mekkora ajándék a sorstól, hogy láthattam, hallhattam őket és más nagy művészeket, akikre őszinte csodálattal néztem fel, s ma is eszembe jut egy-egy mondatuk, gesztusuk. Azt kívánom, azok az amatőr színjátszók, akik átveszik majd április közepén Temerinben az említett művészekről elnevezett díjakat, ugyanúgy éljék át, mekkora megtiszteltetés ez, mint ahogyan én egykoron nézőként, újságíróként átéltem, hogy láthattam őket színpadon, megosztották velem művészetről vallott gondolataikat.
