A kalapács súlyos bűnként hevert a porban, az élén ragacsossá vált az egykor éltet tápláló lé. A nap vörösen izzott a fejük felett. Izzadtak, fáradtan néztek egymás szemébe. Az agónia végtelen pillanatai folytak, megkezdődtek és elsötétedett az ég. A tömeg nézte, bámulta őket, van aki sírt, egyesek fohászkodtak, más nevetett, az egyik hátranyomta fején a sisakot, felnézett és gunyorosan elmosolyodott: „Mentsd meg magad, ha tudod.”
A másik utoljára összeszedte erejét. A háta ezer parázs erejével égett, hörögve küszködött, hogy kifújja megrekedt tüdejéből a levegőt. Minden idegsejtjét és izmát megfeszítve az ég felé lökte magát és felkiáltott: Éli, Éli, lamma szabaktani? (Istenem, Istenem miért hagytál el engem?).
A templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig, a föld megrendült, sziklák repedtek meg, a test elernyedt és aláhullott. Bevégeztetett. Az emberfia arcáról lehullott az álarc.
Keserves léptek vezetnek az álomvilágból a feleszmélés pillanatáig. A teher egyre csak gyűlik, mígnem összeroskad alatta a váll. Ekkor már nem lesz szükség sem bíróra, sem büntetésre. A korbácscsapások egyébként is olyanok, mint az üres ígéretek. Fájdalmat okoznak, és amikor egyszer végük szakad, csupán nagyobb fájdalom követi őket. Elmúltuk nem felszabadulás, hanem a vég kezdete.
Csupán harmadnapon, a hideg kő megérintése után, hunyorogva a reggeli fényben, midőn megértjük, hogy milyen is volt elhagyatva lenni mindenektől, tapasztalhatjuk meg a csodát. A szeretetben való újjászületést: az emberfia valódi arcát.
Nyitókép: MTI
