Mécsesek pislognak a sötétben, miközben vastag kabátként nehezedik rá az éj csendje a temetőre. Tarka krizantémok tengere büszkén nyújtózkodik az ég felé, ünneplőbe öltöztette a sírokat. A köveik hidegek és díszesek. Az örökkévalóság hiú ábrándját hirdetik fennkölten.
A mécses elalszik, a krizantém elrothad, a kő elporlad. Mindenkinek és mindennek véges az ideje. Nem szökhetünk el sorsunk elől, mert a teremtett világban csak a szeretet örök. Ahol pedig van szeretet, ott van remény és van hit. Ünnepeljünk hát!
Nem a foszladozó emlékekről, sem a szeretteink hiányáról, főként nem a szomorúságról szól ez a nap, hanem az örömről! Hinnünk kell abban, hogy mindazok, akik igaz életet éltek, megdicsőültek. Hogy mindazok, akik az igazság és a szeretet útján jártak előttünk, eljutottak a boldogságba. Hogy nagyszüleink, szüleink, barátaink, ismerőseink és mindazok, akik túl korán elmentek, nem hiába voltak életünk részei. Hogy igenis megéri jónak lenni. Hogy az egyetlen út a szeretet útja. Reménykednünk kell, hogy mindaz a szenvedés és megpróbáltatás, amit nap, mint nap megélünk nem csorbítja el a bennünk élő szeretetet, és amikor elérkezik a mi időnk is, csatlakozunk a szentek hadához. Reménykednünk kell, hogy az előttünk járókhoz hasonlóan mi is példát fogunk mutatni. Ám ehhez nem elég reménykedni, hanem tennünk is kell. Ez a tett pedig nem más, mint a szeretet. Aki szeret, az pedig nem szomorkodik, hanem örvendezik.
Keresztségünk által életszentségre vagyunk meghívva, éljük hát felelősségteljesen jelenünket. Öltöztessük ünneplőbe szívünket, és legyünk mi is utat mutató lámpások, szívet derítő virágok és rendíthetetlen kősziklák.
Nyitókép: Dávid Csilla illusztrációja
