Napsütés a szívekben

Szeretem az őszt. A színeit, a hangulatát. A nappalok még melegek, a reggelek már csípősek, az esték pedig hidegek. Ilyenkor az egyik legjobb dolog befészkelni magunkat egy meleg szobába, levenni egy könyvet a polcról, és feltenni kedvenc lemezünket. A másik pedig elmenni az Újvidéki Jazzfesztiválra. És még mielőtt valaki felkiáltana, hogy csak annak aki szereti a dzsesszt, halkan megjegyezném, hogy nem feltétlenül. Aki szereti a jó, minőségi, lélekkel rendelkező zenét, az talál magának valót az ilyen eseményeken is.

Nem tudom mi lelte az idén a szervezőket. Az ember azt hinné, hogy a legjobb programot és a legjobb előadókat a jubiláris alkalmakra tartogatják. Azonban ha ma visszaemlékszem a tavalyi, 25. fesztiválra talán csak a nyitónap első fellépőjére, Kenny Garrettre emlékszem. Na jó, Matija Dedić is megmaradt az emlékezetemben, de csak azért, mert tizenpár évvel ezelőtt a szabadkai Jazzik Fesztiválon is fotóztam. Igaz, az ízlés az igen szubjektív, ami nekem tetszik, az nem kell, hogy tetsszen a másiknak, de ha visszaemlékszem az idei fesztiválra és a közönsége reakciójára, úgy érzem a következő megállapításommal nem vagyok egyedül: ez volt az elmúlt pár év legjobbja.

A három nap közül talán csak az első volt „gyengécske”, de csak azért, mert a következő napok erősebbek voltak. A két fellépő, Antonio Faraò olasz és Julia Hülsmann német zongorista játéka kiváló volt és zenekaruk is hozta a kötelezőt (itt jegyzem meg, hogy az olasz zongorista zenekarának tagja volt a nagy visszatérő Vladimir Kostadinović dobos, aki szinte minden évben fellép valamilyen formációban a fesztiválon). Míg Faraò sokkal közönségbarátabb zenével készült, addig Hülsmann zongorajátékával inkább a gyakorlottabb, már „megtalpalt” hallgatóságot célozta meg. Páran el is hagyták a foghíjasan megtelt színháztermet, holott a német zongorista szerzeményei messze voltak a kibírhatatlantól.

Ha már a gyakorlottságról szólok, akkor a második nap első fellépőjéhez, a mexikói Antonio Sanchez négyszeres Grammy-díjas doblegendához is ugyanennyi kellett, mégis szinte teljesen megtöltötte a Szerb Nemzeti Színház nagytermét. A dobos hatalmas sikert ért el az újvidéki közönség előtt, kompozícióit gyakran taps szakította meg, lelki szemeim elől pedig sehogy sem tudtam elűzni Michael Keaton arcát (ő volt a főszereplője Alejandro González Iñárritu rendezte Birdman című filmnek, aminek filmzenéjéért Sanchez Grammy-díjat kapott). A fesztiválra összeállított zenekarából külön említésre méltó még Aydin Esen török zongorista és Orlando de Flemmig brit nagybőgős játéka. Nagy meglepetés volt számomra Munir Hossn brazil gyökerekkel rendelkező multiinstrumentalista és zenekara, az Elas (amely négy tehetséges fiatal nőből állt: Yissi Garcia – dobok, Mafella Herrera – fuvola, Francesca Romero – zongora, Yuya Rodríguez – ütősök), szinte zsúfolásig megtöltötték a színháztermet. Zenéjük brazil és afrikai ütemeken alapult, lágy és dallamos volt, nagyon gyorsan olyan érzetet keltett bennem, mintha a riói Ipanema strand meleg homokján táncolnék szívem választottjával. A főleg basszusgitáron és gitáron játszó Hossn a koncert közepén egy tortával felköszöntötte aznap születésnapját ünneplő feleségét, a végén pedig mindenkit felállított a színházi székekből arra biztatva az örömtől sugárzó közönségét, hogy ne csak táncoljanak, hanem énekeljenek is vele.

A pénteki napot nehezen hittem, hogy túl lehet szárnyalni, de tévedtem. A harmadik napon Cyrille Aimée francia dzsesszénekesnő szinte az összes fesztivállátogató szívébe belelopta magát, így az enyémbe is. A New York Times által „a dzsesszénekesek galaxisának legfényesebb csillagának” nevezett énekesnő, poppal és karibi ritmusokkal beoltott dzsesszzenét hozott, ami a fesztivál fénypontja volt. Nemcsak a csupa szív énekesnő, hanem a zenekara (Hila Kulik zongorán, Fred Ireland nagybőgőn és Pedro Segundo dobon) is elsőrendű volt. A színházteremben immár egy szalmaszálnak sem lehetett helyet találni, Aimée pedig olyan érzelemdús koncerttel ajándékozta meg közönségét, amelyet csakhamar nem fog elfelejteni. A fesztivál Camilla George nigériai származású szaxofonos fellépésével ért véget a fesztivál. Habár az ifjú muzsikus afroelemekkel és hiphoppal vegyített beebopja óriási sikert aratott, az előtte fellépőét mégsem tudta túlszárnyalni, a nézőtér is szellősebb volt nála. Bár ő is vastapsot kapott, nem sikerült visszahívni a színpadra.

A koncertek utáni jam session már csak hab volt a tortán, mégis az utolsó nap volt a legemlékezetesebb, amikor is az újvidéki zenészekhez csatlakozott Fred Ireland és Pedro Segundo, hatalmas bulit csapva a színház Trema klubjában. Hajnali háromkor a tulajdonos hiába akarta szélnek engedni a vendégeket, ugyanis amikor a végén búcsúzóként felcsendült a Đurđevdan dallama, Segundo visszaült a dobokhoz, hogy megtanulja a balkáni ritmikát, és további fél órával meghosszabbította a bulit. Nem tudom, hogy mi lelte az idén a szervezőket, de remélem jövőre is hasonló élményekben lesz részünk.