A történelemkedvelő gépészmérnök, tanár, műsorvezető és versmondó

Dr. Némedi Imre gépészmérnök, tanár, versmondó és rádiós – egy ember, aki minden szerepében tanítani akart. Akár a főiskolán, akár a mikrofon mögött, akár a színpadon állt, célja mindig ugyanaz volt: értéket közvetíteni.

Dr. Némedi Imre életútja példa arra, hogy a tudás átadása sokféle formát ölthet, és a tanítás messze túlmutat a tantermen. Interjúnkban arról beszél, hogyan fonódik össze szakmai pályája a magyar szó, a magyar nyelv szeretetével, a történelem tiszteletével és a közösség iránti elköteleződéssel.

Kezdjük talán egy egyszerűnek tűnő kérdéssel. Ha az iránt érdeklődne valaki, ki az a dr. Némedi Imre, mit válaszolna?

– Én gépészmérnök vagyok, aki a tanári pályára lépett. Amikor lediplomáztam az újvidéki Műszaki Egyetemen, úgy gondoltam, a szakmámban fogok dolgozni. El is helyezkedtem a Sever vállalatnál, és ott hat évig technológus mérnökként dolgoztam. Aztán adódott egy lehetőség, hogy átjöjjek a szabadkai Műszaki Főiskolára, akkor még így hívták, ma már Szakfőiskola. Gyártástervezést, technológiai tantárgyakat kezdtem el tanítani. Bár szeretem a szakmámat, a gépészetet nagyra becsülöm, mégis mindig azt éreztem, hogy tanítani szeretek igazán. Ez valószínűleg családi örökség, ugyanis édesapám is tanár volt. Matematikából és fizikából sosem volt gondom. Még általános iskolában, hetedik-nyolcadik osztályban, amikor a tanárnőnk bejelentette, hogy dolgozat lesz, az osztályból többen megkértek, hogy segítsek nekik. Volt egy palatáblám és arra írtam fel a példákat. Ekkor jöttem rá, hogy ez örömet okoz nekem.

Tehát már egészen korán tudta, hogy tanítani szeretne?

– Igen, ezt már fiatalon éreztem. Aztán jött az 1993-as év… nehéz időszak volt. Akkoriban sokszor még a hideg vízre sem tellett. Ma már nem is kell tudnotok, hogy milyen volt az az időszak. Mi sem tudjuk igazán, hogy miből éltünk meg, de valahogy mégis sikerült. Aztán egy este hallottam a belgrádi híradóban, hogy a Sever műszaki igazgatója kijelentette: „Minden mérnök, akinek diplomája van, ennyit és ennyit keres. Ha valaki nem, jöjjön el hozzám, én kifizetem a különbözetet.” Nagyot mondani akkoriban is tudtak...Elmentem a főnökömhöz, és mondtam neki, hogy van egy lehetőségem elmenni tanítani a főiskolára és szeretnék átmenni. Nem tetszett, hogy hazudnak a szemembe, feleannyit se kaptam, mint amennyit az igazgató állított. Abban az időben ipari szárítókat és mosógépeket terveztünk. Nagy fejlesztésben voltunk, ezért a főnököm kérte, hogy fejezzük be előbb a projektet. Belementem, de közben elkezdtem a főiskolán tanítani. Ledolgoztam a napi normát, hazamentem, ebédeltem, ledőltem fél órára, aztán mentem tanítani. És tetszett! Ez ment így egészen 1995-ig. Október elsején aztán végleg búcsút mondtam a korábbi munkahelyemnek. Először asszisztensként kezdtem, később magiszteri, majd doktori címet is szereztem. Szakály József atya is mindig úgy szólított: „Tanár úr”. És ez nagyon jólesett. A mai napig szívesen hallom, ha így hívnak – nem kell engem Némedi úrnak nevezni, a tanár úr teljesen elég.

Mikor kezdődött el a versmondás iránti szenvedélye?

– A versmondás csak 18–19 éves koromban kezdődött igazán. Akkor kerültem Horváth Emma tanárnőhöz, aki nagyon különös módszerrel „vadászta” az Életjel Csáth Géza Művészetbaráti Kör tagjait. Latinórán például azt mondta: „Jövő hétre mindenkinek meg kell tanulnia ezt a verset, magyarul!” Rabindranath Tagore egyik verse volt az. Semmi köze a latinhoz, de ő így válogatta ki a tehetségeseket. Én is elmondtam a verset, és a tanárnő az óra után odahívott: „Némedi, beszélgessünk kicsit.” Meglátta bennem a lehetőséget. Innentől kezdve bevezetett az Életjel világába, és ott faragott engem versmondóvá.

Tehát előtte nem is volt igazán kapcsolata a költészettel?

– Egy kivétel volt csak: második elemista koromban egy versmondóversenyen indultam. A tanítóm azt mondta: „Imre, ezt a verset tanuld meg!” Az volt Petőfi Sándor: Itt a nyilam, mibe lőjem. Elmondtam, és második lettem. Ajándékba megkaptam Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjét. Legalább tízszer kiolvastam. Akkor figyeltem fel arra, hogy szép a magyar szó. Azóta is ezt mondom a hallgatóimnak, amikor diplomamunkát írnak, attól, hogy gépészmérnök lesz az ember, még magyar ember is. Akkor meg nem írhat helyesírási hibáktól hemzsegő dolgozatot! Sokan nem tudják, hova kell a vessző tenni, ilyenkor azt tanácsolom, hogy olvassanak szépirodalmat! Úgy lehet legkönnyebben megtanulni a helyesírást. Szóval 18 éves koromig reál beállítottságú voltam. Az egyetem alatt kicsit háttérbe is szorult a versmondás – Újvidéki Egyetem, Műszaki Tudományok Karára jártam, koncentrálni kellett a tanulmányokra, meg előtte még volt egy év katonai szolgálat is. De utána, amikor már dolgozni kezdtem, újra elkezdtem járni a próbákra, fellépésekre. A versmondás nemcsak hobbi számomra. Negyvenhárom éve mondok verset, 18 éves korom óta. És ezt határozottan Horváth Emma tanárnőnek köszönhetem. Ha ő nincs, én nem vagyok az, aki most vagyok. A próbákon nemcsak verset tanultunk, hanem az előadás művészetét. Hogyan adjuk át a szöveg mondandóját. Ezt én ma is beépítem az óráimba: elmesélem például Castellano életét, miközben az ő mechanikai elméletét tanítom. Ezáltal a száraz anyag is élménnyé válik a hallgatóknak. Amikor órát tartok, az nekem ugyanaz, mint egy színésznek a színpad. Élvezem. És ezt a diákok is érzik. A szemeszter végén, amikor értékelnek minket, gyakran azt írják: „Élvezet hallgatni a tanár urat.”

Hogy jött a képbe a rádiózás?

– Rengeteg fellépésünk volt akkoriban. Az egyik estre eljött Nagy Marika a Szabadkai Rádióból. Meghallgatott minket, és mondta, menjünk be a rádióba, vegyük föl a verseket a stúdióban. Irodalmi műsort csinált. Aztán ő mondta nekem, hogy nagyon jó a beszédkészségem és próbáljam ki a műsorvezetést a rádióban.

Ez volt az első alkalom, hogy műsort vezetett?

– Igen, a ’90-es évek közepén, ’95-ben. A vasárnapi zenés üdvözlőműsort bízták rám. Akkor még nem vezettem műsort, de beletanultam. Később, amikor már rutinosabb lettem, az egyik leghallgatottabb műsort, a Pikniket is rám bízták. Ez nagy örömmel töltött el, mert a Piknik péntek délutáni nagy műsor volt, amit csak a legjobbak vezettek. Ezután kaptam egy saját műsort, ami teljesen egyedül találhattam ki, szabad kezet kaptam. Mivel nagyon szeretem a történelmet, azt találtam ki, hogy a magyar történelmet bemutató műsort fogok készíteni, amely középpontjában a magyar királyok voltak.

Ez volt az Eleink című műsor, ugye?

– Igen. Lexikonból, könyvekből, az internetről gyűjtöttem az anyagot, és hétről hétre bemutattam egy-egy magyar uralkodót. Ez egy komoly vállalás volt. Talán két-három évig ment, hétről hétre. Azért is csináltam, mert tanárként úgy éreztem, adnom kell. Apám mindig ezt mondta: „Bemész egy osztályba, ott ül 20–30 diák, akik nem tudnak semmit az adott témáról. Úgy tarts órát, hogy 45 perc múlva már okosabb szemek nézzenek rád. Adni, adni, adni kell!” Ez volt apám hitvallása, és én is ebből merítek. A rádióban is ezt éreztem. Hogy ezzel a rovatommal – a magyar történelem bemutatásával – én adok. Mert mi anno semmit sem tanultunk magyar történelemből.

Hogyan szeretett bele a magyar történelembe?

– Amikor ezt a házat építettük, ahol most is élünk, akkor történt. Az apósom fantasztikus kőműves volt, ő 60 évesen kezdte el építeni velünk együtt. Miközben téglát raktunk, vakoltunk, ő folyamatosan mesélt nekem a magyar történelemről. Szenvedéllyel beszélt róla – úgy, ahogy a történelemkönyvek talán soha. Ő volt az én első „történelemtanárom” – a Retek György. Ő indított el ezen az úton. És így lett belőlem gépészmérnök, versmondó – és történelemkedvelő.

Az ember élete olyan, hogy ki kell próbálnia magát különböző területeken. Ezt mondom mindig a hallgatóimnak is. Nem biztos, hogy az elején tudod, mire születtél. De ha az élet eléd rak egy lehetőséget, ragadd meg! Gyerekként rájöttem, hogy szeretek tanítani. Az élet vissza is igazolta, hogy talán tényleg erre születtem. Most képzeljék el: a gyerekek jönnek órára, ahol fogaskerekekről, csavarszámításokról, szilárdságtanról beszélünk. Száraz anyag – de ők élvezik, mert közben irodalmat is becsempészek. Apámtól tanultam, a figyelem 20 percig tart. Ezért minden óravázlatomba beírom, hogy mikor kell viccet mesélnem. Nem akármit – olyat, ami kapcsolódik az anyaghoz, vagy egyszerűen csak kizökkenti őket. Ha 90 percig tanítok, muszáj többször is megtörnöm a ritmust. Kinyitom az ablakot, kinézek, becsukom. Semmi értelme nincs – de újra figyelnek.

Ha egy mondatban kellene összefoglalni: mire szeretné megtanítani a diákjait?

– Amikor a hallgatóim harmadévesek, és az utolsó órát tartom nekik, mindig elmondom a mottómat: Minden ember annyit ér, amennyit a közjó oltárára hajlandó letenni. Nem azt mondom, hogy mindenkinek ugyanannyit – mert különböző képességeink vannak, de hajlandónak kell lennünk tenni. Egy mérnöknek emberségesnek kell lennie. A beosztottjaink nem „alattvalók”, hanem munkatársak. Én is mindig igyekeztem így viselkedni, rendszeresen kikértem a szerelők véleményét. Együtt dolgoztunk, és ebből lett a minőségi munka. És a másik nagy érték, a becsület. Mert amit mi csinálunk az nem játék. Egy kis hiba is nagy bajt okozhat. A munka legyen pontos, fegyelmezett. Azt szoktam mondani, kétféle mérnök van. Jó és kiváló. Rossz nincs. Aki rossz, az a szakmában nem marad meg. A jó mérnök korrektül dolgozik. A kiváló az hozzátesz. De bármilyen hivatásról is van szó, legyen az mérnök, tanár vagy újságíró, mindig az számít, hogy mennyit adunk a közjónak.

Még ha különböző területeken is dolgozik – reáltudomány, történelem, irodalom –, mégis mind összetartozik, az életútja egymásba fonódik.

– Ez így van. Ha nem lett volna versmondás, nem figyel fel rám Nagy Marika, nincs rádiózás. Ha nincs rádió, nincs Piknik, nincs Eleink történelmi rovat. Ha nincs főiskola, nem ismerem meg Bogner Istvánt, és nem leszek a Szent György Lovagrend tagja. Sokan kérdezik, hogyan lehet ennyi mindent csinálni. Én azt mondom, ezek kiegészítik egymást. Ha az egyikben elfáradok, a másikban felüdülök. Napközben a mechanika, este egy kis versmondás, aztán történelmi rovat... egyik pihenteti a másikat. Most, 61 évesen már tudatosan csökkentem a terhelést. Szeretném látni a gyerekeim sikereit, talán még az unokáimat is. A versmondást most már csak különleges alkalmakkor vállalom el. De amíg hívnak, például egy ünnepségre, ahol himnuszt kell szavalni, addig örömmel megyek. Mert tudom, hogy ez mind nem létezne, ha nem lett volna az a sok-sok tapasztalat, amit az életem során összeszedtem.

Nemrég rangos kitüntetésben részesült, megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Milyen érzés volt ez?

– Ez az a kérdés, amit mindenki feltesz – és mindig el is mesélem, hogyan történt. Valamikor január elején csörgött a telefonom. Ismerős hang szólt bele: dr. Pásztor Bálint. Mondja, hogy úgy gondolja, megérdemelném ezt az elismerést, és fel szeretne terjeszteni a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjére. El is hallgattam egy pillanatra, mit lehet erre mondani? Nagyon jólesett, hogy valaki észrevette, dolgozom, teszek valamit a közösségért. Aztán megjött a hivatalos értesítés is a magyar Miniszterelnökségtől, ki kellett tölteni az űrlapot, jelezni, hogy vállalom-e a kitüntetést. Természetesen vállaltam – ez nemcsak megtiszteltetés, hanem számomra egyfajta életműdíj is.

Itt a húsvét. Hogyan ünnepel a Némedi család?

– Mi hívő emberek vagyunk. Húsvét számunkra Krisztusról szól. Nem a nyusziról, nem a sonkáról, nem a díszekről – hanem arról, akinek az életét ünnepeljük. Virágvasárnapon a templomban én olvasom fel a passiót – mindkét misén. Nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, húsvétvasárnap – mindennap templomban vagyunk. Alázat, szolgálat, közösség. Ezekről szól számomra az ünnep. És erről szól a tanítás is. Az üzenet akkor ér célba, ha szívből jön.