Megtermékenyítő mozdíthatatlanság, pusztai éden, megélt csodák egy ,,bolondmesében”. Ez jellemzi Bicskei Zoltán képíró, filmrendező legújabb, Bolondmese című televíziós játékfilmjét, amelyet Magyarkanizsán és környékén, a Járás pusztaságában forgattak. Készítője a Dunatáj Alapítvány, támogatója a Nemzeti Filmintézet.
Szarvas József és Kovács S. József (Dobó László fotója (Dunatáj Archívum))
A rendezővel a filmalkotás, közös(ségi) áldásos folyamatáról, képek, történetek szakrális helyéről, idejéről, de sok egyéb másról is beszélgettünk.
Mi volt előbb, a kép vagy a történet?
– A kép. Minden filmemnél egy képet láttam először, amelyből lassan kibomlott a többi. Ebben az esetben pedig egy némafilmet szerettem volna készíteni. Néhány kép felbukkant bennem, és mondom, végre megpróbálok egy hosszú némafilmet készíteni, de aztán csak belopakodott a szó. Olyan erős filmes vénám nincs, hogy egy hosszú némafilmet csináljak. A filmtörténetben is csak 30-40 perc körül sikerült teljes értékű némafilmet készíteni, minden továbbinál becsúszik ,,magyarázkodás” vagy irodalmi attitűd. Úgy látszik, a némafilmnek ez a maximuma, amit csak képi módon el lehet mondani. Tehát képek voltak, kollázsokat kezdtem csinálni, a fantázia meglódult. Akkor még nem érdekelt, hogy milyen film áll össze belőlük, csak a képeket követtem, és később kezdtek ,,megmozdulni”.
Mi a története a történetnek?
– Figurákból keletkezett. Berecz András barátomnak volt egy előadása a bolondokról, az ókori görögöktől kezdődően végigfutotta európai történetüket, a király bolondjától egészen a falu bolondjáig. Egy csomó képet vetített, amelyeket elkértem tőle. Elkezdtem hasonló képeket gyűjteni, és azok ,,megmozdultak” a fejemben, hogy vajon milyenek lennének az általam kedvelt és alapélménynek tartott tájamban, a városszéli pusztán, amit itt Járásnak nevezünk. Hol rajzoltam, hol kollázsoltam. Különböző kivágott figurákat – mint a gyerekek a papírfigurákat – rakosgattam egymás mellé. Ebből lassan kiszikrázott egy történet, abból az alapkérdésből, hogy miért is mennek a pusztára. Hát mert kizavarják őket. Így kezdődött. Egy belső élményből, amit mindig szerettem volna elmondani, az elveszett gyerekkori paradicsom történetéből. Ez az egyik alapeleme, a másik pedig a játékos, fantáziás, szabad életmód, ennek a tökéletes ellentéte a mai harácsoló, anyagelvű, rabló életforma, amelyet az emberiség folytat a földgolyón.
Beszélsz interjúkban is az alföld, a síkság mozdulatlanságáról. Összehasonlítod azt az óceánnal, amely áramlik, folyamatosan változik, vagy a sivataggal, amely megtörik, az alföld pedig, ha úgy tetszik, a puszta mozdulatlan marad. Vajon nem úgy van-e, hogy a bolond is ezt a mozdulatlanságot keresi az emberekben? Persze nem talál rá, és ez hozza létre azt a helyzetet, hogy kiűzetik a közösségből.
– Bizonyos értelemben így van, ez a lényeg. A Járás pusztaságára 1974 óta járok filmezgetni, eleinte még amatőr filmkamerákkal, később más módon is, tehát ötven éve a tavalyi forgatáshoz képest, rendszeresen kijárok. Egy érzet van ott, sokan tapasztalják, mert járnak oda vízért, megpihenni, lenyugodni, mint más a Tisza-partra nézelődni vagy pecázni. A délszláv háború idején például tömegesen jártak ki, egyrészt védettebbnek érezték magukat távol a várostól, másrészt meg hatott az a hatalmas nyugalom. Tehát a mozdíthatatlanság érzése van, amiről tudom, bármi történik, megszüli azt az örök értéket, ami benne van mint lehetőség, aztán természetesen sok egyéb más is adódik hozzá...
A történet magva, hogy ebben a kis faluban, ahol a falu bolondjai vannak, jól éltek, játékosan, volt paradicsomi részük is, amely egybeesett az én gyerekkori paradicsomommal. Valamikor itt, ezen a valóságos helyen, a Tisza közepén alacsony vízállásnál homokszigetek voltak, porondoknak neveztük őket, mindez háromnegyedét elfoglalta nyáron a folyónak, az egész város lent volt. A 60-as évek végén, a 70-es évek elején ezt haszonelvűen kiszívták, és befújták vele a Kőrösnek nevezett mocsarasabb kis folyórészt, ahova újgazdag házak épültek, főleg a vendégmunkások vették meg, és mások is, a polgárság egy része költözött oda, így megszűnt ez a paradicsomi rész a Tiszán, ahova pedig több ezer ember lejárt. Mit lehetett ott csinálni? Hát játszottak. A gyerekek a pocsolyában a kis halakkal, homokdobálás, különböző labdajátékok. Látni a régi fotókon, és emlékszem, milyen fantasztikus érzés volt, hogy szinte az egész város ott volt, és együtt játszottak, egész délutánokat. Eggyé váltak a természettel, függetlenül attól, milyen társadalom volt, létezett annak édeni része is. A falu bolondjaival is ez történik, elveszik tőlük az édent, a kis házaikra is szemet vetnek, de igazából idegesíti őket a tükör is, amit ők mutatnak… A falu életmódja egyre inkább kettéválik, aki játékos és bolondozik, az felhőtlenül és hátsó szándék nélkül teszi, aki pedig számításból és anyagelvűen él, annak ez tükör, szembesítés más életmóddal, és ezt nem fogja eltűrni. Végül a pusztán sem tűrik meg őket, mert hatásuk eléri őket. Mindez mai, általános civilizációs probléma. Jó néhány falu bolondjára emlékszem én is gyerekkoromból. Azelőtt minden településnek volt egy vagy több bolondja, illetve karakteres emberei, úgynevezett figurái. Ebből mára egyre kevesebb van, egyre arctalanabb a világ. Ezt szerettem volna megmutatni.
Hogy mikor játszódik a film? Az elmúlt száz évben bármikor. A jelmez és minden más is úgy van megalkotva, hogy bármikor játszódhat. Egy-két mondat ugyan utal rá, hogy a XX. századról van szó. Lényege a mesének, hogy az alföld újraszüli mindazt, amit megtapasztaltunk. Nem lehet a hely szelleme ellen élni. Tönkre lehet tenni, fel lehet szántani egy ideig, de végül visszahat, magunkat károsítjuk vele. Ahogy a civilizáció is mindent kikapar, kiszív a földből, és azt hiszi, nem kap visszafelé egy nyaklevest… Nem vagyunk erősebbek, mint a természet, tehát ezt megkapjuk, sajnos, mert nem vagyunk belátóak. Ám nem természetvédelmi filmről van szó, hanem szellemi magatartásról, egyfajta létmódról. Magatartások ütközése jelenik meg a filmben, és még sok minden más is.
Hogyan viszonyult a stáb, a színészi gárda, ki-ki a maga karakteréhez, így, hogy a filmben a képiség volt előtérben?
– Nálam a kép összessége a döntő, és nem a színész arcának a közelije. Vannak hatalmas filmes mesélők, pl. Bergman, aki az egész történetet az arc közelijével meséli el, mert olyan a világ, amiről szól. Nálam az ember kinn van egy kozmikus környezetben, a természetben, ezért sokszor picinyke.
,,A kicsinyhez pedig odafordulunk…”
– Igen, mondta is a főszereplő, Szarvas József, hogy soha ennyit nem készült még filmre, és soha ilyen kevéssé nem látszott még filmben. Nem láthatta még ugyan az egészet, csak egy-két fölvételt, ám érezte, hogy messze van a kamerától, nem ezt szokta meg, hanem a közelséget. Viszont megnyugszik majd, ha a kész filmet nézi – nagyon erős a jelenléte. A közeli, amikor az arc kitölti a képvásznat, nálam csak egyszer fordul elő. Minden filmemben szándékosan egyszer, egy adott, fontos pillanatban. Máskor mindig távolabb vannak az emberek. Maga a szövésmód is más. Filmversnek is mondható, tehát a régi magyar költői filmnek a hagyománya mentén megy. Régi-új magyar film, így szoktam mondani. Ma ez nem divat, nem szokás, de ez nem számít, nem érdekes. Mikor írtam, akkor Szarvas József már képben volt, sok más szereplővel. Kialakultak ezek a figurák a rajzok, a kollázsok révén, és kezdtek ,,megmozdulni”, ,,történni”. Ilyenkor már szoktam látni, hogy ki játszhatná, és akkor őrá írom a történetet, beleépítem a karakterét. Nem mindegyikbe, de az arcát, a mozgását látnom kell. Szarvas Józsefnél, amikor az életrajzi könyvét elolvastam, rögtön tudtam, hogy ő az én emberem. A többiek jórészt vajdaságiak, bár vannak magyarországi, erdélyi színművészek is a produkcióban.
Ami ott zajlott, az számomra, de a többiek szerint is, csoda volt. Több mint ötvenen voltunk kinn, júliusban átlagban 44–46 fok volt a napon. Csupán déli sziesztát tartottunk, néhány órára, muszáj volt, mert akkor megáll a szél is, és szó szerint nem kap levegőt az ember. Nehéz volt, de közben beletörődtünk, mint a parasztok, és ,,ment a szántás”. Olyan értelemben csoda történt, hogy nekem ez csak a harmadik filmem, és hosszú filmként biztos, hogy az utolsó, de a csapat tagjai nagyon sokféle forgatáson vettek részt, és elmondásuk szerint soha ilyen hangulatba nem kerültek eddig. Nem tudjuk, mi volt az oka, de a mai napig ez a csapat összetart és találkozgatnak, ami nem szokás. Itt melengető és baráti hangulat jött létre. Valószínűleg a táj is, a téma is és a megközelítés, mert nem filmgyártás, hanem filmszülés, alkotómunka folyt. Amellett, amikor kint vagy a pusztán, nem lehet fellengzősnek lenni, nem verheted a díszlépést, mert nevetséges leszel önmagad előtt is. Így mindenkiről ,,lekopott” minden szerepjátszás, hiúság, mert, ahogy szoktam mondani, ,,ledörzsöli” a puszta a fölöst. Ez ránk is illett, és így szép, jó érzés volt közösen dolgozni, mi több, első ízben van olyan alkotásom, amiről most úgy érzem, hogy tetszik. Kicsit félek is ettől, mert ez azt is jelentheti, hogy az ember nem elég szigorú önmagával, de talán mégsem erről van szó. Gondolom, mindezt elsősorban megköszönhetjük a pusztának. Kegyes volt hozzánk.
Hol tart jelenleg az alkotói folyamat? Mikor kerülhet a nézők elé, és hogyan találkozhat a közönséggel a film?
– Szó szerint az utolsó ,,ecsetvonásokat” húzzuk, a fényelés utolsó fázisában vagyunk. Májusig el kell számolni a gyártóknak, le kell adni mindent, és a szerződés kötelez, hogy egy televíziós csatorna bemutassa. A Duna televízió vállalta. Ha szerencsénk van, még az idén bemutatják, és utána vihetjük moziba, tehát a délvidéki közönség is 2026 tavaszára, nyarára várhatja. Addig el kell készíteni a mozikópiákat, a szerb feliratot. Ígéretet kaptunk, és folyamatban is van a Magyar Nemzeti Tanács segítsége a szerb kópia kapcsán, a Magyar Művészeti Akadémia pedig a magyar kópia létrehozásában segít. Szükségünk van további támogatásra is, de mindez a jövő zenéje. Azt szeretném, ha faluról falura mehetnénk, népzenészekkel együtt, hiszen az egyik legjelesebb népzenész, Szűcs Miklós fontos szereplő a filmben, a másik jeles muzsikusunk, énekesünk, Bakos Árpád is játszik a filmben. Mezei Kinga, aki szintén énekel népdalokat, méghozzá kiválóan, egyik főszereplője a Bolondmesének. Mindhárman hozhatnának csapatot, és egy élő koncerttel jelen lehetnének a filmvetítések után, ami nagyszerű hangulatot eredményezne.
Azt is mondod egy helyütt, hogy a tájnak szintén van ritmusa. Mire gondolsz konkrétan, milyen helye van a zenének a filmben?
– Nagyon sokat fotóztam, filmeztem az elmúlt öt évtizedben a Járás minden szegletét. Most azonban, amikor a felvételeket bevágtam és megnéztem, meglepődtem, mert ilyen sokféle alakzatát, arcképét ennek a helynek eddig még nem sikerült feltérképezni. Sokkal változatosabb, mint gondoltam, és számomra ez külön öröm.
Ennek a tájnak aritmológiája is egyfajta muzsika. Egy film szerkezete szintén mindig zenei alapú. Mert időben kiterjedő. Magam is úgy írtam a forgatókönyvet, hogy előke, bevezető, kóda… Tehát zenei kifejezésekkel élek végig, hiszen úgy is van összerakva, a maga képi mivoltában, és vannak benne lírai, vizuális, költői kis – majdnem zenei – betétek. A zeneszerzőnk Mezei Szilárd, az ő szextettjével muzsikálják szerzeményeit. Nagyon szépek lettek. Hallható még Szabados György szólójátéka, a Boldogasszony földje című lemezéről. Négy vagy öt alkalommal vannak kisebb részletek belőle. A film elején és végén is klasszikus zene hangzik el, szintén zongorán, Vivaldi az elején, Scarlatti a végén, amelyeket Berecz Mihály (Berecz András fia, aki immár neves zongorista) játszik.
Az egész film pedig át van szőve Domonkos István-versekkel és -dalokkal, illetve -dalrészletekkel, amelyeket idéznek, elmondanak. Nem éneklik, nem akartam, hogy énekeljék, mert Dominál hitelesebben ezt nem lehet. Annyira sajátos volt, amit ő művelt. A filmben elkántálják vagy csúfondáros mondókaként hangzanak bizonyos verssorai, többször is variálják őket a szereplők. Még egy Csokonai-versrészlet szerepel a filmben.
Van-e benned szándék, hogy kinek szól a film?
– Nincs, sosem volt. Csak az Álom hava című filmemnél ,,a magyaroknak”, mert, mert az zártan a magyar történelemről szól, bár aztán meglepődve láttam, hogy a szerb barátaim számára is mondott valamit. Egyébként nem hiszem, hogy van olyan szülő asszony is, aki szülés közben arra gondol, hogy mit szól a szomszéd vagy a nagymama, hogy a gyerek miként néz ki. Az ember, amikor teremt, akkor van egy belső ideálja, és azt érzi, hogy minél jobban, összes erejét megfeszítve olyanná kell tennie azt a valóságban, amilyennek a fejében elképzelte. Aztán a képességei, a fölkészültség és az isteni kegyelem eldönti, hogy abból mennyi valósul meg. Ezt a nézők mindig magukban döntik el, és magam is, úgy tíz év múltán pontosan látom a régebbi filmjeimnél. Szokásom az operatőrökkel tíz év elteltével megnézni, és végigmenni, szétszálazni, mit és hol hibáztunk, mert az nagyon jó lecke.
Úgy gondolod tehát, hogy a nézőben fejeződik be és fejeződik ki az alkotói folyamat?
– Igen, az én dolgom eljuttatni a nézőhöz. Hogy kit érint meg, kit nem, az kiszámíthatatlan. Ha egy embert megérint, már akkor is jó. A számokban nem hiszek, hogy 100 ezren vagy 100 millióan nézik, nekem teljesen mindegy. Az csupán mennyiségi kérdés. Hogy belül kire hogyan hat, rejtély. Persze, amennyire lehet, tárjuk az emberek elé. Illúziónk ne legyen, mert a filmforgalmazás ingoványos talaj. Engem a régiónk érdekel, mondjuk így, a Kárpát-medence és a balkáni vonal. Mi a Vándormozival szeretnénk vándoroltatni, tehát egy tanyaszínházas, gyalog galopp módszerrel tudnánk a szélesebb régióban valamennyire bemutatni. Ez érdekel, a messzibb nemigen. Az Álom hava című filmnél is, a legnagyobb meglepetésemre, 90 ezres nézőszám van a világhálón. A mozikban 8-9 ezren nézték, beleértve Magyarországot is.
Mocorog-e már benned új alkotási folyamat?
– Film nem mocorog, mert a rajzolás az alapszívügyem. Annak a világában, kötöttségeiben élek. Ahogy a fentiekben mondtam is, nagy film valószínűleg többé nem lesz, azt nem állítom, hogy kisfilm vagy filmhaiku nem, de nagy film semmiképp, mert az ,,nehéz szülés”. Nem véletlen, hogy csak tízévente csináltam egyet, összesen pedig hármat. Nem érzem már azt az elszántságot, elhivatottságot, hogy ,,meghív” egy nagy film. Nem is biztos, hogy fizikai, idegi erőben, harcokban meg tudnám csinálni. Továbbá nem vagyok született filmrendező, nem ez az eredendő tehetségem, de mivel úgy éreztem, hogy ha az a látásmód, amit kaptam, ebben a műfajban is megmozdul, akkor kötelességem kihordani, amennyire csak bírom.
Megtermékenyítő számodra a hely szelleme?
– Igen, teljes mértékben, a rajzasztalom a ,,tanúja” ennek. Az, ami eddig már ,,leült”, a belső képek, azok felvillannak és jönnek... Már kevesebb külső benyomásra van szükségem, habár én napi sétákat teszek a város különböző pontjain, állandóan gyalog közlekedem, kerékpárral is ritkán, és rengeteg, több ezer fotót készítek évente. Meglátom: az egyik stukkón így áll a fény, a másikon amúgy, a fűszálon emígy. Az egész várost mindenféle évszakban és megvilágításban ekként látom, a szépség ,,meghív”, én lefotózom. Mindez aztán átszövi a rajzaimat is. Másfelől, az ilyen ,,látó” séták éberen tartják az embert, mindamellett ez szép élmény is. Sokszor van, hogy nem viszem magammal a gépet, amikor sétálok, hanem megjegyzem az időpontot és utána visszamegyek. Mert ha vadászni indulnék, mint a vadász a fegyverrel, akkor nem tudom átadni magam az élménynek… Van, hogy elillan, lát az ember ,,kegyelmi dolgokat”, madárral stb., ami eltűnik, de a fejében megmarad, és majd valamikor máskor, másképpen úgyis előbukkan a lényeg, ahogy az életben az lenni szokott.
Várható-e kiállítás?
– Nem szoktam kiállítani. 1980-ban volt az első és utolsó önálló kiállításom. Akkor megéreztem, hogy nem ez a helye a képnek. A kiállítás nem helye a képnek. Számomra csúnya magamutogatásnak tetszett az első alkalommal is, és rosszul éreztem tőle magam. Éreztem, hogy ez nem az én utam.
Hol a helye a képnek?
– Bővítsük ki a kérdést: hol a szakrális helye a képnek? Templomokban, tehát a megszentelt helyeken, de vannak-e még szakrális helyek? Ha végignézem, hogy a templomokban miket raknak ki, a műanyag virágoktól kezdve a giccses festményekig, akkor elszomorodom, elmegy a kedvem. Rajzoltam is a magyarkanizsai nagytemplomba a háború alatt, amit azóta a kérésemre lefestettek, én verettem le, mert elmúlt az időszak, és stilárisan mégsem illett bele a környezetbe. Akkor, a maga idejében viszont fontos volt, egy fejetlen angyal… Hat hónapig rajzoltam a falra, több rétegben, ceruzákkal.
Szakrális hely még a kocsma. Volt Kanizsán egy jó élő zenekar, amelynek a zongorája fölé egy jazz-zenészt rajzoltam. Az új tulajdonos később átfestette, hála Istennek, mert ott is minden megváltozott, már nem volt zenekar, más lett a tartalom stb. Tehát minden ideiglenes, azonban könyvtárakba, kultúrintézményekbe, kollégiumokba adtam rajzokat. A lényeg, hogy a kép része legyen az adott közösségnek, a közegnek, a mindennapi életnek.
Igazából egyetlen szakrális hely maradt, a családi otthon, és még arra is sokszor azt mondom, nem igazi a falon a helye, mert ,,megszokja a szem”. Ha naponta látja, egy idő után átsiklik rajta, elveszíti varázsát, elszürkítjük azzal, hogy mindennap szem előtt van. Aztán nemrég olvastam Hamvasnál is, hogyan néznek a kínaiak képet. Tekercsekben tárolják és időközönként előveszik, tea mellett, meggyújtanak egy füstölőt és ,,csak” nézik, tehát átadják magukat a képnek. Erről volna szó, de ennek ellenére ma az otthonok valóban még mindig a legjobb helyei a képnek.
Stáblista:
Szereplők:
Csacsi: Szarvas József, Kisbolond: Kovács S. József, Lófraroza: Mezei Kinga, Botos: Pálfi Ervin, Alakoskodó (Kétfejű): Galló Ernő, II. Alakoskodó (Gólya): Francia Gyula, Kubikos: Szűcs Miklós, Regős: Bakos Árpád, Krumpli Pista: Ózsvár Péter, Pap: Rózsa László, Vén Csiríz: Szilágyi Nándor, Ganajjani: Dr. Sarnyai Zoltán, Langaléta: Mészáros Gábor, vidám részeg: Virág György, fekvő részeg: Ralbovszki Csaba, Picula: Törteli István, Öreg: Kalmár György, Gábriel szamár: Hamu (Ilonafalvából).
Díszlet/kellék: Dobó László, jelmez: Balai Zsuzsanna, smink: Károlyi Balázs.
Zeneszerző: Mezei Szilárd, valamint Szabados György – zongora, Berecz Mihály – zongora.
Operatőr: K. Kovács Ákos, gyártásvezető: Fekete Miklós, technikai rendező és I. rendezőasszisztens: Moharos Attila, II. rendezőasszisztens: Vajer Kata, III. rendezőasszisztens: Baráth Attila.
Producer: Péterffy András, társproducer: Czutor György.
Forgatókönyvíró és rendező: Bicskei Zoltán.
Gyártási év: 2024–2025
Nyitókép: K. Kovács Ákos és Bicskei Zoltán (Fotó: Dobó László fotója (Dunatáj Archívum))
