Egy portrészobrász élete

Almási Gábor (1911–1994) vidékünk legelismertebb portrészobrásza.

Szobrai megtekinthetők a Szabadkai Városi Múzeumban a Vajdasági Magyar Képtár jelenlegi tárlatán. A művészről szóló pannókiállítás, amelynek a létrejöttét a Magyar Nemzeti Tanács támogatta, Magyarkanizsán, a Dobó Tihamér Képtárban április 23-ától május 16-áig látogatható. Ez alkalommal a pannók mellett szobrok és azok a rajzok is szerepelnek, amelyeket tavaly Bata Johanna adományozott a szabadkai múzeumnak.

A kiállítást dr. Ninkov K. Olga, a Szabadkai Városi Múzeum művészettörténésze rendezte.

Almási Gábor 1911-ben született Tóthfaluban, majd később Völgyesen és Oromon élt.

Almási Gábor szobrászművész völgyesi, oromi és ustorkai kötődése címmel az oromi Pósa (Muhi) Mária fotográfiákkal gazdagon illusztrált füzetet jelentetett meg. Ebből közlünk részleteket:

Pósa Mária

Elmúlt az első iskolaév, megvolt a bizonyítványosztás és megkezdődött a szünidő. Sok eseménnyel. A Szobortalan égaljról jöttem (Életjel kiadó, 1981) című önéletrajzában erről így ír:
 „Az évzáró ünnepség végén a tanfelügyelő kiosztotta a jutalmakat: én egy nagy piros könyvet kaptam, Vörösmarty Mihály összes költeményeit. A költemény szót már ismertem, tudtam, hogy versek, de Vörösmartyról addig nem hallottam. Ezután a tanítónő azt mondta: »Most elkezdődik nektek a vakáció«, és hazaküldtek bennünket.
1918 nyara köszöntött ránk. Ami akkor a világban zajlott, abból vajmi keveset tudtam: amiket hallottam, nem is tudtam felfogni. A rádiónak még a hírét se hallottuk, Ormon még újságárusítás sem volt. A híreket, eseményeket csak úgy, egymástól hallották az emberek. […] 1919 tavaszán a Nagyúton megélénkült a forgalom. Az állomásfőnök elmenekülhetett. A sokat nélkülözött nép fölfedezte a felügyelet nélkül veszteglő tehervagonokat, feltörték őket, s ki mit ért, húzta. Volt ott mindenféle portéka; lovas szekerekkel hordták az árut: deszkát, épületanyagot, ládákat, zsákokat, volt, aki textilre, készruhára akadt, még írógépet is láttam életemben először. Volt ott mindenféle, mintha csak egy áruházat raboltak volna ki. Pár nap múlva megjelentek a csendőrök. Nosza, a népnek volt ám dolga gyorsan mindent eldugni-elásni: szalmakazalba, szárkúpok alá, jászol mögé, de még a kútba is leeresztgették, és be a víztároló padalyba.”

1919 nyarán véget ért a család oromi tartózkodása. Adorjánra költöztek.

Adorjánon
„Anyám elhatározta, hogy elköltözünk Oromról. Adorjánon talált egy bolthelyiséget, s azt lakással együtt bérbe vettük az ottani szövetkezettől. Egészen megváltozott az életünk. A tanyavilágból faluba kerültünk; a ház lakájos volt, padlós szobákkal, nagy ajtókkal, világos ablakokkal.”
Adorjánon nem maradtak sokáig. Almási Gábor itt járta ki a 4. osztályt. Újabb élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodott, ám az édesanya 1920 tavaszán megbetegedett. A boltot bezárták, és még az év nyarán Szabadkán, a kórházban meghalt. Bár anyjuk másként rendelkezett, két árváját a völgyesi nagyszülők vették gondozásba.

Völgyesen
Völgyesen az élet jócskán eltért az addigiaktól. A gyerekek nagycsaládba és ismét tanyai körülmények közé, igazi paraszti életbe kerültek, megtartva kötődésüket az iparossághoz. Ahogy Almási Gábor is fogalmazott, itt kezdődött számukra az élet iskolája.

Erről meséljen ő maga:
„Völgyesen élő öreganyám és nagybátyám nem egyeztek bele, hogy Adorjánon maradjunk. Eljöttek értünk. Ezt megelőzően meglátogattam tanítómat, aki azt ajánlotta, hogy hacsak lehet, tanuljak tovább. Ötödik osztály akkor még nem volt, a városban való tanuláshoz viszont nem volt anyagi lehetőségünk. Bár kitűnő tanuló voltam, tanítóm azt ajánlotta, iratkozzam be újra a negyedikbe, mert most vezetik be a szerb nyelv tanítását, az hasznos lesz számomra. A völgyesi tanító súlyos beteg volt, így haláláig a környékbeli iskolák tanítói vállalták a helyettesítést. Utána Granai Margit lett a tanítónőm. […] Számomra tulajdonképpen Völgyesen kezdődött az Élet iskolája. A sokoldalú foglalkoztatás mellett eleinte még iskolába is jártam. A felnőttek oldalán szinte minden munkából kivettem a részem. Mindenki dolgozott ott kora reggeltől késő estig. A szorgalmat, a helytállást már korán belém nevelték. A kocsma és a bolt forgalmával hozzánk sok embert járt. Piac is volt itt, bálakat is rendeztek.

Temérdek mesét, babonát, boszorkány-históriát hallottam; az utóbbiakat nem is hitték, csak mesélték. És háborús élményeket meséltek. Ha visszagondolok életemnek erre a szakaszára, úgy tele volt eseményekkel, hogy az kincsesbánya volna egy írótehetség számára. Bennem inkább a vizuális élmények maradtak meg: ezekből születtek terrakottáim és más, a tanyavilágra emlékeztető munkáim.”

(Folytatjuk)